Március 6-án felavatták Zlinszky János professzor, alapító dékán szobrát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán. Szabó István dékán beszédében emlékeztetett: „Az a negyven-ötven kiváló szakember, akik negyedszázada, a Kar alapításakor Zlinszky János hívó szavára tudományos közösséget hoztak létre, múlhatatlanul nagyot alkottak. Ez a szobor nemcsak első dékánunknak, hanem nekik is emléket állít.” Az egykori növendékek nevében Komáromi László oktatási dékánhelyettes felidézte: „Az induláskor még nem voltunk »X. Légió«. Csak később érdemelhettük ki e megtisztelő címet a kar első dékánjától, Zlinszky János professzor úrtól: midőn, akárcsak az egykor Julius Caesar által személyesen toborzott légió, melyben leginkább megbízott, s amelyre minden körülmények között számíthatott, mi is bizonyítottuk hűségünket és kitartásunkat az újjáalapított katolikus egyetem Jogi Karának első éveiben.” Zlinszky professzor unokája, a Kar korábbi hallgatója, Zlinszky Péter a professzor-nagyapa fiatalkori versét olvasta fel. Erdő Péter bíboros áldotta meg a szobrot – Lantos Györgyi és Máté István művészek alkotását – a következő szavakkal: „Olyan példaképre irányítjuk figyelmünket, aki a Szentlélek vezetésével egész életében igyekezett minél tökéletesebben követni Jézust.” Az ünnepségen az egyetem vezetősége mellett részt vett Sólyom László volt köztársasági elnök, Darák Péter, a Kúria elnöke, Senyei György Barna, az Országos Bírói Hivatal elnöke, Belovics Ervin, a legfőbb ügyész helyettese, Vízkelety Mariann, igazságügyi államtitkár. A szoboravatást tudományos konferencia követte.
Zlinszky János 1947-ben kezdte meg jogi tanulmányait a Pázmány Péter Egyetem Jog- és Államtudományi Karán. 1951-ben koncepciós fegyelmi eljárás alapján kizárták az ország összes egyeteméről. Családjával együtt kitelepítették, vagyonukat elkobozták, államosították. 1957-ig ácsmesterként dolgozott, akkor kapott engedélyt arra, hogy letehesse egyetemi záróvizsgáit. Katedrára, kutatóintézetbe továbbra sem engedte az akkori hatalom. Az ezerkilencszáznyolcvanas évekig vállalati jogászként, majd ügyvédként tartotta el családját.
Tudományos ambícióit soha nem adta fel. Első nagyobb, önálló római jogi munkáját 1960-ban, német nyelven, Zur Frage der Verschollenheit im römischen Recht címen írta. Vérbeli tudósegyéniségként soha nem ment el egy-egy érdekes téma mellett. Ügyvéd korában megírta az ügyvédi hivatás (jog)történetét.
Gyakorló jogászi munkája mellett, saját költségére, 1964-től rendszeres résztvevője volt a Német Jogtörténész Napoknak. 1981-ig több, mint húsz rangos külföldi publikációja jelent meg. Ötvenhárom évesen, sikeres ügyvédként és Európa-hírű jogtudósként végül felkérést kapott arra, hogy a Miskolci Egyetem alakuló Jogi Karán római jogot oktasson – mint tanársegéd. Így is elvállalta, s harminc év várakozás után megkezdődött harmincéves egyetemi oktatómunkája, amely diákok ezreinek jövőjére volt hatással.
1989-ben alkotmánybíróvá választották. Életútjának megkoronázását a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog-és Államtudományi Karának alapítása jelentette (1994-95). Amikor dékánként elveiről, céljairól faggatták, Teleki Pál szavait idézve vallotta: „Kötelességet keresünk.” Ehhez munkatársaitól, diákjaitól elvárta: „Többet kell nyújtani, mint amennyit okvetlen muszáj”.
Szabó Béla, a Debreceni Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára a miskolci egyetemen találkozott Zlinszky János professzorral.
„Miskolcon 1981-ben kezdődött a képzés, Zlinszky János a következő évben lett a római jog tanára. Engem közvetlenül már nem tanított, de mivel érdekelt a tárgy, egy-két hónap elteltével bekopogtam hozzá és fölajánlkoztam: amit tudok, segítek neki a munkájában. Nagy örömmel fogadott. Elérte, hogy meginduljon a demonstrátori rendszer a karon, s én lettem az első demonstrátora. Jártam a szemináriumaira, hallgattam az előadásait. Két tudományos diákköri dolgozatot írtam nála, s ő bírálta el évfolyamdolgozatomat.
Milyen tanárnak ismertem meg? Óriási lehetőséget látott a miskolci tanításban. Teljes lélekkel vetette bele magát a tanításba, a tudományos munkába, azzal együtt, hogy még hosszú ideig ügyvédként is tevékenykedett.
Hetente két napot töltött Miskolcon, ilyenkor egymást érték az órái, előadásai. Teljes mértékben elkötelezett volt aziránt, hogy tudását, római jogi ismereteit átadja. Maga köré gyűjtötte a hallgatókat, magyar és német nyelvű szemináriumaival arra törekedett, hogy minél többekkel megismertesse nemcsak a római jogot, hanem azt is, hogy milyen jogásznak lenni.
A hét meghatározott napján a tanulókörökre osztott hallgatóságot csoportonként meghívta teadélutánra. Ilyenkor nemcsak a tárgyról, hanem az életéről, a jogászi létről is beszélt, a hallgatók pedig éjszakába nyúlóan figyeltek szavaira. Rendkívül közvetlen volt a viszonya mindenkihez – de sosem bizalmaskodó –, és nagyon tudott lelkesíteni másokat az általa képviselt tárgyi tudás és erkölcsiség iránt. Az élettől kapott lehetőséget teljes mértékben ki akarta használni.
Nem csodálkozhatunk azon, hogy az ilyen kiváló személyiség mindenkinek kivívta a tiszteletét. A hallgatók nagy létszámban látogatták az óráit, azokat is, amelyek nem voltak kötelezőek. Nemcsak szakmai ismereteit, hanem életének tapasztalatait is igyekezett átadni. A legtöbben fogékonyak voltak erre, persze akadtak, akiket kevésbé érintett meg nagyszerű egyénisége.
Népszerűek voltak német szemináriumai. Neki köszönhető, hogy a diákcsoportok külföldi tanulmányúton vehettek részt, s az is az ő nevéhez fűződik, hogy számos külföldi kollégája tartott előadást az egyetemen. Széleskörű nemzetközi kapcsolatait is hallgatói érdekében használta ki.
Ha szabad személyesebb hangon szólnom, második apámnak tekintettem. Mindent neki köszönhetek, amit szakmai pályafutásomban elértem. Mindmáig Zlinszky-tanítványként tartanak nyilván, s az ő neve ma is minden szakmai-tudományos kaput megnyit számomra. Ez is tanúsítja, mennyire elfogadott és közkedvelt volt a külföldi és a hazai kollégák körében.
Első tanítványaként a legmesszebbmenőkig megkaptam tőle minden támogatást. Felolvasta például nekem, hogyan kell előadnom német nyelven az előadásomat. Máskor elkészített helyettem egy pályázatot, amikor katonai szolgálatot teljesítettem. Példa nélkülinek nevezhetem segítőkészségét, amely nélkül nem tartanék ott, ahová eddig eljutottam."
Komáromi László a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen ismerte meg Zlinszky professzort. Ma egyetemi docens a jogtörténeti tanszéken, oktatási dékánhelyettes.
„1995-ben nyertem fölvételt az éppen induló katolikus egyetemi jogászképzésre, s Zlinszky János volt a római jog professzora, a kar dékánja. Vele való kapcsolatom másodévtől vált szorosabbá, amikor professzor úr azokat, akik jó eredménnyel zárták a római jog tantárgyat az első évben, meghívta gyakorlatvezetőnek az elsőévesekhez. Hetente felkészítő kurzust tartott nekünk, ahol hamar rájöttünk, nem is ismerjük még olyan mélységben a római jogot, mint a sikeres szigorlat után esetleg gondoltuk. Később néhányan a jogtörténeti tárgyakkal foglalkozó tanszékeken maradtunk. Szakdolgozatomat Zlinszky professzorhoz írtam. Mivel tudtam gyakorló jogászi múltjáról, és írásai jelentek meg az ügyvédség történetéről, a következő témát választottam: A magyar ügyvédség szerepe a jogtudományban és a jogalkotásban a tizenkilencedik században. Számos jogi kérdés foglalkoztatta, ezek egy részét meghirdette szakdolgozati témaként. Meghívott minket, gyakorlatvezetőket a doktori képzésbe, s őt választottam témavezetőmnek.
Milyennek láttam tanárként, előadóként? A legjobb előadóink közé tartozott, bár az én nemzedékem nem panaszkodhat, mert kiváló oktatóink voltak. Mindig előre meghatározta a témákat, ezeket félév elején kifüggesztette a tanszéki hirdetőtáblára, s mindenkinek azt ajánlotta, az általa megjelölt részeket előre olvassuk el a tankönyvből. A Brósz – Pólay szerzőpáros római jogi tankönyvének tételes jogi anyagát és annak alapján az előadásait elsőéves hallgatóként bizony nem lehetett egykönnyen megemészteni. Úgy is fogalmazhatnék: tömények voltak az előadásai. Ugyanakkor mindig életszerűek. Úgy adott elő, hogy mára is vonatkoztatható gyakorlati példákat hozott a római jogból. Rendkívül széleskörű műveltséggel rendelkezett, személyisége bizalmat előlegezett, s az ember azt érezte, ennek a bizalomnak meg kell felelnie. Figyelemmel kísérte – másokhoz hasonlóan – az én tevékenységemet is. De sosem figyelt árgus szemekkel, sokkal inkább atyai, gondoskodó módon tekintett rám. Meghatározó volt számomra a közelében eltöltött néhány év.
Zlinszky professzor nevéhez fűződnek a teadélutánok. Tankörökbe szerveződtünk, s ő hetente rendre meghívta a tanköröket koraesti közös teázásra. Ez a kitüntető gesztusa elsősorban az elsőéveseknek szólt.
Nagy ajándéknak tekintem, hogy a bizalmába fogadott. Két fontos dolgot tanultam meg tőle mások mellett. Az egyik: a római jogot, általában a történeti jogtudományt nem pusztán önmagáért tanuljuk, hanem azért, hogy a mai kérdésekre választ kapjunk. Ez a szemlélet határozottan érezhető volt abból, ahogyan ő a jogtudományra tekintett. Bizonyos értelemben univerzális jogász volt, aki a római joggal, a jogtörténettel, a magánjoggal, alkotmánybíróként az alkotmányjoggal egyaránt mélységében foglalkozott, és látásmódjában mindezek összefüggtek. Széleskörű kulturális megalapozottsággal közelített a jogi kérdésekhez.
A másik, amiért ugyancsak hálás lehetek neki, hogy hitelesen elénk élte, miként lehet valaki keresztény elkötelezettségű jogász és közéleti ember. Személyes életében folyamatosan mérlegelte, hogy erkölcsi szempontból mi a helyes, társadalmi, jogi, közéleti kérdésekben pedig etikai szempontból vizsgálta az adott helyzeteket, és az etikus gondolkodást lelkiismereti ügyének tekintette."
Zlinszky János utóda a római jogi tanszéken El Beheiri Nadja. Az utóbbi időben elindították a Zlinszky Műhelyt, amelynek keretében feldolgozzák és digitalizálják professzor úr tudományos munkásságát.
„1995-ben ismertem meg Zlinszky Jánost. Az Osztrák – Magyar Alapítvány révén az ELTE jogi karán dolgoztam, s az egyik napon kolléganőmtől hallottam arról, hogy Zlinszky professzor úr a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karának megindításán fáradozik. Többen ajánlották, milyen jó lenne, ha személyesen megismerném őt. Rövidesen üzenetet kaptam professzor úrtól, ha úgy gondolom, szívesen találkozna velem. Az Alkotmánybíróság épületében kerestem fel, hiszen mint köztudott, ebben az időben alkotmánybíróként tevékenykedett.
A kar megalakulásának kezdetétől mellette dolgoztam. Ekkor az osztrák és német, valamint a spanyol és az olasz kapcsolatok ápolását bízta rám. Bonyolítottam a külföldi levelezést, segítettem a kari könyvtár anyagát minél több német szakirodalommal gyarapítani. Osztrák anyagi segítséggel hozzájutottunk Walter Selb professzor (1929 - 1994) szakmai hagyatékához.
Zlinszky professzor híres volt német nyelvű szemináriumairól, amelyeket reggel hétkor tartott az egyes csoportoknak. Egy idő után én vittem tovább ezeket a kurzusokat.
Kezdetben nemzetközi szerződés alapján kerültem az egyetemre, Zlinszky professzor mellett asszisztensként idegen nyelvű órákat tartottam, elsősorban német és spanyol nyelven. Az első hivatalos kinevezést 1998-ban kaptam adjunktusként a római jogi tanszékre.
Ekkor már egyértelművé vált számomra, hogy római joggal foglalkozom a továbbiakban. Egy évig Rómában, a Sapientia Egyetemen képeztem magam tovább. Professzor úr jól ismerte azokat a külföldi professzorokat és tanárokat, akikkel én is kapcsolatba kerültem, ennek köszönhetően zökkenőmentes volt az együttműködésünk, amely végül oda vezetett, hogy ma professzor úr utóda lehetek a tanszéken.
Sajátos karizmával rendelkezett. Nagy szabadságot adott mindenkinek, nem volt az a professzor típus, aki szigorúan irányította tanítványai munkásságát. A „Zlinszky-féle sejtések”- ről ma is beszélnek egykori tanítványai. Egyes témákkal kapcsolatban ötletei, gondolatai, sejtései voltak, amelyekkel lelkesíteni tudta tanítványait. Így voltam ezzel én magam is.
Nagy erényének tartom, hogy egységben látta a jog különböző területeit, s a történeti ismereteket gyakorló jogászként és nem utolsó sorban alkotmánybíróként hasznosította. A római jogban is olyan eszköztárt látott, amelyet az ember, ha egyszer elsajátítja, a mai jogi gyakorlatban is használni tudja. Sok éven át dolgozott gyakorló ügyvédként, és közben vált elméleti római jogász belőle. A római jogot mindig az aktuális helyzetekre, a mai élet eseményeire vonatkoztatta.
Számos nevezetes mondás fűződik hozzá. Az egyik ezek közül: vizsgázni pihent állapotban kell. Határozottan vallotta, hogy a szorgalmi időszakot a rendszeresen tanulás jellemzi, vizsgázni viszont csak pihenten lehet. Kifejezetten nem szerette azokat a hallgatókat, akik nem aludtak a vizsga előtti éjszakán, mert az utolsó pillanatra hagyták a felkészülést, és fáradtan érkeztek.
Igen kedves embert ismertem meg benne, aki lenyűgöző műveltségével, szellemi nyitottságával minden tanítványát tisztelte. Határozott keresztény meggyőződése nemcsak a magánéletében, hanem a munkásságában is megmutatkozott."
Tósoky Balázs ügyvéd 1998-ban végzett az ELTE-n. Ügyvédi irodában helyezkedett el, majd amikor Zlinszky dékán úr titkárt keresett, ajánlás alapján került mellé.
„Az élet nagy ajándékának tekintem, hogy megismerhettem és vele dolgozhattam. Ebben az időben a Jogi Kar – az alapítást követően – már biztos alapokon terjeszkedni kezdett. A Szentkirályi utca 30-as épület felújítása a vége felé közeledett, a 26-os számú ingatlan esetében azonban tulajdoni viták támadtak a használókkal. Dékán úr rendkívül körültekintően, higgadtan intézte ezeket a korántsem könnyű ügyeket. A Kar ekkor bocsájtotta ki az első diplomákat.
Meghatározó emlék számomra az a kari tanácsülés, amelyen egyöntetűen Zlinszky Jánost választották meg utolsó dékáni ciklusára. Különböző személyiségek, különböző érdekek jelennek meg egy egyetem életében, ezzel együtt vitathatatlan tekintélykénmt jelent meg Zlinszky János dékán úr. Mindenki elismerte a kvalitásait, erényeit és elsőségét.
Távol állt tőle a hiúság és a vezetőkre olykor jellemző erőszakosság. Szelíd határozottság jellemezte, s erre szükség volt a Kar vezetésének nem könnyű időszakban. A 30-as épület beruházásának gondjai mellett érződtek az akkreditációs folyamat utóhullámai.
Egy évig dolgoztam dékán úr mellett. Amikor leköszönt megbízatásáról, úgy gondoltam, annyira személyéhez kötődött a munkám, hogy illő, ha én is távozom. A köztársasági elnöki hivatalba kerültem.
Milyen főnöknek ismertem meg, kérdezhetik? Végtelenül nagy tudású személyt ismertem meg János bátyámban – Mások mellett engem is felhatalmazott erre a megszólításra –, aki rám, a zöldfülű jogászra is egyenrangú kollégaként tekintett. Senkivel nem éreztette, hogy bármely módon előbbre tartana, pedig alkotmánybíróként nagyköveteknek, minisztereknek, a miniszterelnöknek volt a partnere.
Rendkívül széles látókörű, nagy műveltségű személynek ismertem meg, aki az elsőéves hallgatókat is kolléga, kollegina titulussal illette. Végtelen szeretettel, türelemmel, ugyanakkor nagyon határozott elképzelésekkel vezette a Kart. Mindenkivel szemben megnyilvánult a bizalma, a dékáni titkárságon valóban családias légkör uralkodott. Ő is odaült közénk a kistanácsteremben, és velünk együtt fogyasztotta el az ebédjét. Akkoriban kezdődött a Kar nemzetközi együttműködése a pozsonyi, a milánói és a San Francisco-i egyetemmel, s ez is neki köszönhető.
Miután elkészült a 30-as épület, az új helyen el kellett osztani a tanszékeket és az intézeteket. Mindenki a legjobb helyre szeretett volna kerülni. Dékán úr végtelen türelemmel, ahogy említettem, szelíd határozottsággal kormányozta a Kar hajóját, hogy ne legyen súrlódás, vagy senki ne érezze megbántva magát.
Az egyetemi élet egész embert kívánt, s ennek maximálisan megfelelt. Emellett maradt még annyi energiája, hogy a piarista gimnáziumban jogi alaptanfolyamot indítson az érettségizőknek. Ennek az volt a célja, hogy a fiatal felnőttként kilépő érettségizettek legalább minimális biztonságot szerezzenek a jogüzletekben. Legyenek tisztában azzal, mit jelent egy adásvételi szerződés, mit az aláírás súlya egy hivatalos iraton, mit jelent az, ha valaki bíróságra kerül, de szó esett a választójogról és hasonlókról. Dékán úrnak ebben a munkában Komáromi Lászlóval a segítségére voltunk.
Két kötet fekszik mellettem az asztalon. Az egyikben dékán úr összegyűjtötte a Kar valamennyi fontos iratát a kezdetektől, A PPKE Jog- és Államtudományi Karának kezdetei címmel.
A másik könyvnek „szenvedő alanya” volt. Azok névsorát tartalmazza, akiket Mádl Ferenc köztársasági elnök kitüntetett az általa alapított Köztársasági Érdeméremmel. Zlinszky János professzor úr 2005-ben, az elnök leköszönte előtt egy hónappal kapta meg ezt a kitüntetést. Miért ekkor? Mert elnök úr – mások mellett – Zlinszky Jánost is felkérte, hogy legyen állandó tanácsadója. János bátyám sohasem hozakodott elő azzal, milyen rangos megbízója van.
A kitüntetéshez tartozó laudáció így kezdődik: „Deák Ferenc írta: »Valakinek elöl kell mennie, hogy utána mehessenek mások.« Dr. Zlinszky Jánost őseinek példája, családjának hagyományai korán felelősségtudatra, az értékek tiszteletére nevelték… Zlinszky János keresztényi alázattal, bölcs derűvel és szelíd türelmével segíti azokat, akik gondjaikkal hozzá fordulnak. Életútja az örök értékek fontosságát, a közéletben való részvétel lelkiismereti kötelességként való hűséges teljesítését példázza.”
Milyennek látom őt ennyi év távolából is? Minden problémát a gyakorlat próbájának alávetve közelített meg. Ez a szemlélet is hozzásegítette az általa elért eredményekhez. Jogtanácsosként, ügyvédként is dolgozott, nemcsak elméleti oktatóként, és nem volt idegen számára egy építési vállalkozóval vagy műszaki ellenőrrel tárgyalni, átnézni a szerződéseket. Minden tudást úgy tekintett, hogy akkor ér valamit, ha gyakorlati eredményei mutatkoznak. S fontosnak tartotta, hogy a hallgatók is részt vállaljanak ebben gyakornoki és egyéb programokkal."
Szalai Márta, a Deák Ferenc Továbbképző Intézet intézetvezetője nem titkolja, családi ismerősének tekinti professzor urat. Rabár Ferenc révén, aki gyermekkori barátja volt Zlinszky Jánosnak, ismerte meg őt, s 1998-ban került a jogi karra.
„Kezdetben arra hívott meg, hogy gondolkodjunk együtt a Karról, majd dékáni titkárként dolgoztam, később az Európai Tanulmányi Központ szervezési feladatait bízta rám. Karizmája, lénye vonzó volt. Egy hasonlattal tudnám érzékeltetni ezt. Az 1980-as években egy karmestervetélkedőn a zsűrinek két muzsikus között kellett döntenie az első helyezésről. Szavaztak a nézők, szavazott a szakmai zsűri és a zenekar. Végül a zenekar szavazata döntött. Így jellemezték a két résztvevőt: egyikük fölemeli a karmesteri pálcáját, s azt mondja: szárnyaljatok, mert szétcsapok köztetek. A másik: halljátok ezt az éteri zenét, gyertek, repüljünk együtt.
Professzor úr ilyen „gyertek, repüljünk együtt” személyiség volt. Csodálatos vezetői tulajdonság ez, miközben kétség nem fért hozzá, hogy az ő kezdeményezése, bátorsága, merészsége, szakmai tapasztalata indította el a Kart. De minden percben azt éreztük, velünk és értünk dolgozik. Nem leosztotta a feladatokat, hanem mindig mögöttünk állt mozgósító erejű lendületével és meghívásával. Folyamatosan meghívottnak éreztem magam. Mások is hasonló életérzésről számoltak be.
Különösen megérintett ma sajnos letűnőben levő, lovagias személyisége. Minden helyzetben tiszteletben tartotta a kollégák női mivoltát, az abban rejlő kincseket – de soha nem tolakodóan. Valamilyen munkán törtük éppen a fejünket, a csoportban kizárólag nők dolgoztunk, s amikor belépett, Schillert idézte: Die Damen in schönem Kranz. A bájos hölgykoszorú. Cseppet sem poros, mégis romantikus, nagyvonalú stílusát mutatja ez. A hallgatók ugyanerről a következőképpen nyilatkoztak: olyan stílusa volt, hogy a társaságában mindenki jónak érezte magát.
Mélységes igazságszeretet és bölcsesség jellemezte. Csodáltam biztos arányérzéket, ahogy a jogszabályokat mindig tiszteletben tartva, az Egyház és a vezetők iránti lojalitást maximálisan figyelembe véve, de közben ízig-vérig ügyvédként minden lehetőséggel élni tudott e keretek között. Egyszerre volt tudós ember, rutinos ügyvéd és gyakorlati ember.
Mit jelentett számára a keresztény magatartás? XVI. Benedek pápa egyik tanulmányában azzal foglalkozik, mit lehet tenni az Egyház megújulásáért. Ebben írja: sok buzgó, derék keresztény vagy akár a klérus tagjai ott hibázzák el, hogy azt hiszik, elég, ha az életük alapja a hit és az istenszeretet, s arra építkezhetnek a profán világban. Valójában az lenne a helyes hozzáállás, ha a hit nem pusztán olyan alap lenne, amelytől elszakad az élet napi valósága. Úgy lenne az igazi, folytatja XVI. Benedek pápa, ha a napi valóság természetes része lenne Jézus Krisztus. Professzor úr ennek a keresztényi életstílusnak volt a példája. A legprofánabb, leginkább szekularizált kérdéshez sem viszonyult úgy, hogy ne sütött volna át rajta keresztény hite és emberszeretete."
Írta: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotó: PPKE
