A távoktatásra való átállásra, a felkészülésre igen rövid idő állt rendelkezésre. Ezt persze nem feltétlen hátrányként említem, hiszen a szűk időkeretnek kétségtelen előnyei is voltak: összeszedettségre késztette az embert. Nem volt idő arra, hogy túlbonyolítsuk a helyzetet, megoldásokat kellett találni úgy, hogy a változás önmagában ne okozzon a szükségesnél nagyobb terhelést. A szokásos oktatási módok helyett újakat kellett elővenni, ami persze sokszor bizonytalanságot idézett elő. Az ismeretlen szoftverek, az ismeretlen virtuális terek, a szokatlan kapcsolattartás oktatói oldalról is sokszor félelmeket szültek: hogyan fogom az első órám megtartani?, mi lesz, ha az internet akadozik?, mit teszek, ha nem tudom beindítani a webkamerát?, mit fognak szólni a hallgatók, ha hibázok? – legtöbbször ezek a kérdések foglalkoztatták a kollégákat. Az általunk oktatott fiatalok többsége már digitális bennszülöttnek számít, szocializációjukban szerepet játszott a technológiai fejlődés, a média, emiatt sokszor magabiztosabban és ügyesebben használják a digitális felületeket, eszközöket. Ez persze bennünket olykor még inkább elbizonytalaníthatna, ha nem engedik meg nekünk a hibázás lehetőségét, amelyből tanulhatunk. A helyzet megértése biztonságérzetet ad.
Mit tesz tehát az oktató, aki új kihívásokkal találja szembe magát? ... Megoldásokat keres, tájékozódik, eszmét cserél a kollégákkal. Ehhez, ha még virtuálisan is, de emberi kapcsolatokra van szükség, hogy a tapasztalatok megosztásával segíteni tudjuk önmagunkat és a hallgatókat, hogy csökkentsük a bizonytalanságot. Emiatt több értekezletet tartottunk a szokásosnál, ahol több szempontot egyszerre kellett figyelembe vennünk, mint pl. a távoktatásra kifejlesztett alkalmazások használhatóságát, az oktatók digitális felkészültségét, a távoktatással együttjáró adminisztratív terhek mértékét. Nem hagyhattuk figyelmen kívül a hallgatók szempontjait sem, amelyek között a legfontosabb az volt, hogy az oktatók által tapasztalt terheket ne vigyük át az oktatásra, például ne várjuk el tőlük számos különböző alkalmazás felhasználói szintű használatát. A legfontosabb tehát az volt, hogy minél hamarabb kialakítsunk a biztonság érzetét önmagunk és a hallgatók számára: világosak legyenek a feladatok, a különböző virtuális terekben magabiztosságot nyerjünk és jól strukturált módon folytatni lehessen az oktatást.
A távoktatás számomra is kihívásként jelentkezett. Először is ki kellett választani, hogy melyik kurzus milyen feltételeket igényel. Például egy szakdolgozati felkészítő kurzus sok egyéni konzultációt igényel az oktatótól és hallgatótól, egy szemináriummal szemben, ami sok egyéni hallgatói munkát igényel, az oktatótól pedig leginkább szervezést és koordinációt. Az nagylétszámú előadások szintén más típusú oktatói felkészülést igényelnek, mert módszertanilag egy másfél órás virtuális előadás követése nagyobb teher a hallgatók számára, mint személyes jelenlétnél. Tehát elsőként a kurzusra szabott célokat fogalmaztam meg, melyek a félév hátralevő időszakában irányítják az oktatói tevékenységet. Ezeknek megfelelően a feltételek és a felhasználói felületek kialakítása következett, majd indulhatott a munka.
Az elmúlt két hét ebből kifolyólag több munkát adott, mint a szokásos keretben zajló oktatás. Nemcsak időben, hanem gondolkodásban, odafigyelésben és fegyelemben is. Mégsem negatívum ez, mert mindez engem is gyarapít tapasztalatban és tudásban. Ahelyett, hogy a nehézségekre, a korlátozásokra helyezem a hangsúlyt, a célokra figyelek, arra, hogy mit szeretnék elérni, mi az, amiből hallgató és én is gyarapszom – ez ad erőt ahhoz, hogy a kihívásokat kezeljem.
Ahogy Viktor Frankl írja, az ember szabad döntéssel rendelkezik abban, hogyan viszonyul, hogyan reagál és hogyan viselkedik egy adott helyzetben. Szeretnivaló ez a döntési szabadság, ugyanakkor szorongással is eltöltheti az embert, mert felelősségvállalással jár. Ezért a legfontosabb cél számomra ebben a helyzetben, hogy azt sugalljam, bármi van jelenleg, bármi jön ezután, értő módon figyeljünk, és tegyük meg azt, ami tőlünk telhető. Nem kell sokkal többet, de amit tudunk, tegyünk meg.
Több cél is lehet ennek megfelelően, közeli és távolabbi célok. A közeli célok, hogy folytassuk az értelemmel teli, minőségi munkát. Ennek következménye, hogy a hallgatók úgy érezhetik, volt értelme a félévnek, ne úgy tekintsenek rá, mint elfecsérelt, kidobott időre, mely haszontalan volt. Ez átvezet a hosszútávú célokhoz, mely változás lehetőségét rejti. Ebben a helyzetben muszáj változtatni. Lehetőségünk és szabadságunk van megtalálni ebben a helyzetben egyedi céljainkat oktatóként, hallgatóként egyaránt, amelyek kiteljesítik, nem pedig korlátozzák a kreativitást és a teljesítményt.
Úgy érzem téves azt gondolni, hogy a távoktatás személytelen. Az, hogy a jelenlegi helyzetben sokszor a fizikai távolságtartást hangsúlyozzák, nem jelent automatikusan a személytelenséget is. A Pázmányon mindig is hangsúlyos volt az, hogy a hallgatók „találkozzanak” az oktatókkal, ami most is megvalósulhat, bár nehezebben. A távoktatás nem jelenti azt, hogy egyoldalú a kapcsolat, amelyben az oktató eljuttat egy anyagrészt, egy cikket a hallgatónak, aki ezt feldolgozza. Lehet és kell is a reflexióra hangsúlyt helyezni, a diskurzust előtérbe helyezni, bár elképzelhető, hogy nem a hagyományos módon. Hagy mondjak erre példát: ebben a félévben MA szakon a Halál és gyász lélektana kurzuson olyan online párbeszéd alakult ki a hallgatókkal, mint amire korábban nem volt példa. Kialakítottam egy chat felületet, amelyen az előadást követően lehetséges az adott témához való hozzászólás, kérdések megfogalmazása hosszabb távon is – akár vissza is lehet ezeket olvasni a kérdéseket és a válaszokat. Igazi párbeszéd alakult ki, a hallgatók napokkal az előadás elhangzása után is reflektálnak, gondolkodnak, kérdéseket vetnek fel, és adnak egymásnak is válaszokat – kapcsolatban vagyunk tehát egymással, a témával. Ebben segítség a kurzus időpontjában folyó élő videókapcsolat, ahol bátrabban is megfogalmazzák a hallgatók a véleményüket, mivel otthonosabbnak érzik életkorukból kifolyólag.
A távoktatás csak akkor marad személytelen, ha egyoldalúnak fogjuk fel, ha nem párbeszéd alakul ki, hanem párhuzamos munkafolyamatok. Amennyiben a hallgató digitálisan kreatívvá válik, a kurzus igazi alkotótársává is lesz.
Oktatóként a legnagyobb kihívás számomra a türelem fenntartása volt. Türelmet kérünk a hallgatóktól, türelmet kérünk sokszor egymástól, mert ki-ki képességeinek megfelelően fejleszti digitális intelligenciáját, amely szociális, érzelmi és kognitív képességeket igényel az oktatóktól is, amelyek elsajátítása nem automatikus. Úgy érzem, ebben az oktatók lehetnek példaképek, modellek.
A technika felelős és magabiztos használata olyan emberi értékeken alapszik, mint a tisztelet, a tisztesség, a megfontoltság és az együttérzés, nem elég tehát digitális bennszülöttnek lenni ahhoz, hogy jól használjuk a rendelkezésünkre álló technikát. Példát kell mutatnunk a digitális adatvédelemben, vagy ahogyan digitális egyensúlyunkat fenntartjuk, ami magába foglalja a technika kontrollált használatát, a képernyőidőt, az online-offline egyensúly kialakítását. Ez kihívás, mert tanulást és tapasztalatot igényel, de csak ennek mentén alakulhat ki a digitális intelligencia.
A virtuális térben megjelennek kockázatok is, mint például a vélemények radikalizólódása, problémás tartalmak kezelése, ehhez szükségünk van olyan képességekre is, amelyek a résztvevők érzelmi állapotainak online érzékelésében segítenek és amelyekkel ezek szabályozása is megvalósulhat – legyen ez akár az unalom is.
Nem csak mások védelme, hanem saját magunk védelme is fontos továbbá, a digitális bizonytalanság következtében kiszolgáltatottabbá válunk, így szükségünk van olyan tudásra, az adatvédelemhez, kiberfenyegetések felismeréséhez segít hozzá. Ez sem automatikus, tanulnunk kell. Mindezek olyan kihívások, amelyekre a távoktatás előtt talán nem voltunk felkészülve, ez a helyzet azonban erre kényszerít minket.
Minden tapasztalat hasznunkra válhat, ha jó a helyzetértékelés. Az egyik legpozitívabb következmény, hogy a digitális intelligencia fejlesztéséhez szükséges emberi értékek birtokában vagyunk mi magunk oktatók, tehát tapasztalataink képességeink fejlődését segítik.
A pozitív következményekről azt hiszem a félév végén és a következő félév elején lehet majd beszélni, amikor összegzünk és amikor láthatóvá válik, hogy a jelen időszak nehézségei miképpen formálták át az oktatást. Bízom benne, hogy a jelen körülmények nem csak a krízis negatív oldalát mutatják meg, hanem a megoldásokon keresztül kialakulnak a helyzettel való pozitív megküzdési módok, melyek az oktatói tapasztalatot gyarapítják, amelyből erőt merítünk majd a későbbi nehéz helyzetekben. Ez a helyzet lehetőséget biztosít a növekedésre.
Emberi tragédiák mellett szótlanul elmenni nem lehet még akkor sem, ha ezek közvetlenül nem engem érintenek. Minden tragédia mögött egyedi sors van, és minél érintettebb valaki, annál nehezebb általánosságban megfogalmazni egy üzenetet. A „közös sors”-ban való osztozás most megteremti a lehetőségét annak, hogy közösen alakítsuk a jövőt. Húsvét közeleg, a Nagyhétben vagyunk. Azt hiszem ez a jelenlegi helyzet segít minket a Húsvét misztériumának átélésében, az áldozatvállalás, a szeretet, az egymásért vállalt felelősség megértésben. Türelmet és kitartást kívánok az elkövetkezendő időszakhoz és azt, hogy kreativitásán keresztül mindannyian megtapasztalhassuk, hogy adhatunk valamit a világhoz, nem csupán használjuk és elhasználjuk az erőforrásait.
Szöveg és fotó: Csabai Krisztina
