Rövid önvallomása így hangzik: „Elsősorban a család, a gyermekek, az apai és férj szerep tölti be az életemet; barát, megfigyelő, utas vagyok, aki beleszületett ebbe a világba, és kereste azt a mesterséget, azt a hivatást, amely hozzátartozik az ember életéhez, a szocializációjához.” Dér András (1954) rendező, a katolikus egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának adjunktusa a filmművészet, a filmkultúra világába vezeti be hallgatóit immár évtizedek óta. Indulásáról, filmes és színházi pályafutásáról, tanári elhivatottságáról és növendékeiről beszélgettünk vele.

Sokáig nem alakult ki bennem, mi szeretnék lenni valójában. Gimnazista koromban egy ideig orvosnak készültem, de kiderült, ennek inkább a szüleim örültek volna. Apám orvosi pályára készült, végül vegyészmérnöki diplomát szerzett, de továbbra is érdekelte az orvostudomány, s bennem is élesztgette ezt.

A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett.

Nyolcadik kerületi srác vagyok, minden ehhez a vidékhez, elsősorban a Palotanegyednek nevezett részhez köt. Itt jártam általános iskolába, abban az időben a piarista gimnázium a Mikszáth téren volt, s a későbbiekben is a nyolcadik kerülethez, Fejes Endre szavaival „az ezerszer áldott nyolcadik kerület”-hez kötődtem tanulmányaim során, s a katolikus egyetem is itt található.

Érettségi után minden különösebb meggyőződés nélkül az orvosi egyetemre jelentkeztem. Igen szép, nemes hivatás, előkészítőre jártam, részt vettem boncolásokon, érdekelt a test működése, foglalkoztatott a mikrokozmosz és a makrokozmosz viszonya. Ezzel együtt nem csodálkoztam, amikor nem vettek fel.

A művészetek iránti érdeklődése mikor jelentkezett?

Már általános iskolás koromban, aztán a gimnáziumi évek alatt is szerveztem színjátszó csoportot. Kisebb jeleneteket rendeztem, ezekben én is felléptem, részt vettem szavalóversenyeken, de még ekkor sem gondoltam arra, hogy valaha rendező legyek. A művészetek iránti vonzódás játékos formában mutatkozott meg, a nyaralásainkon is kedvenc regényeinkből előadtunk egy-egy jelenetet.

Gimnazistaként egyre inkább lekötött a fényképezés. Apám szenvedélyes fotósnak számított, én is már korán kaptam egy fényképezőgépet. 1972-ben érettségiztem, s mivel nem vettek fel az orvosi egyetemre, ezért ki kellett találnom valamit, hogy ne hívjanak be katonának. Beiratkoztam a nyolcadik kerülti, Práter utcában lévő MÜM 5. számú Dési Huber István iparitanuló iskolába, az érettségizett diákoknak indított fényképész osztályba. Érdekes világ vett körül, nyolc általánost végzett cipőfelsőrész-készítőkkel, bőrdíszművesekkel, voltunk együtt. A tanárok is inkább a kisdiákokhoz szoktak, ezért konfliktus alakult ki a pedagógusok és köztünk. Nem tudtak megfelelően kezelni minket, érettségizett, tizennyolc-húsz éves fiatalokat, a magunk lázadó, önkifejezést kereső vágyainkkal.

Erre az időre tehető – amint korábban nyilatkozta – az irányváltása?

Az ipari tanuló iskolában is szerveztem színjátszókört, majd pedig – talán meglepően hat – színész szakra jelentkeztem, akkori nevén a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Nagyon rosszul teljesítettem, nem csodálkoztam, hogy elutasítottak.

A fényképész iskolába együtt jártam két, számomra meghatározó osztálytársammal. Xantus János és Mész András a későbbiekben ismert filmrendezőkké váltak. Már akkoriban is statisztáltak egyes filmekben, például a Sípoló macskakőben, a Petőfi 73-ban, úgyhogy bennfentes filmes figuráknak számítottak.

A fotózás engem is egyre inkább elvezetett a képi látásmódhoz. Addig is szívesen jártam moziba, de attól kezdve tudatosabban, már más szemmel néztem a filmeket, s elérkezett egy pont, amikor elhatároztam, hogy filmrendező leszek. Ez a gondolat nagy belső nyugalommal töltött el.

Fényképész szakmai bizonyítvánnyal a zsebében ismét jelentkezett a főiskolára? De most már rendezői szakra?

Nem ment ilyen egyszerűen. Végzés után fotóriporterként elhelyezkedtem a FŐFOTÓ-nál, majd rövidesen behívtak katonának. Két évig szolgáltam Adyligeten, a határőrségnél, kitanultam a mozigépész szakmát, végül az ezred mozigépésze lettem. Közben engedéllyel látogattam az ELTE-n Szabó Balázs filmes speciálkollégiumát.

Leszerelés után operatőri szakra jelentkeztem. Úgy tájékozódtam, hogy rendezői szakra általában diplomásokat vesznek fel. S mivel a fotó erős kifejezési forma volt számomra, otthon éreztem magam a képi világban, és nagyobb esélyét láttam annak, hogy bejuthatok a főiskolára. Filmkészítő akartam lenni, ezen belül kevésbé foglakoztatott, hogy rendezőként vagy operatőrként.

Kik voltak a felvételi bizottság tagjai? Ebben az időben kiemelkedő operatőri nemzedék fémjelezte a főiskolát.

Amikor első alkalommal jelentkeztem, Illés György, a szakmában „Illés Papi” indított osztályt. A több fordulós felviteli vizsgán rajta kívül részt vett Szabó Gábor, Máthé Tibor, Zsombolyai János és Kende János. A második rostán kiestem, nem volt eléggé érett a bemutatott fotósorozatom.

Utána beszélgettem Illés Papival, aki azt tanácsolta, helyezkedjem el rendezőasszisztensként a filmgyárban, ahol jobban megismerhetem a szakmát. Az ő segítségével kerültem Luttor Marához.

Aki szárnya alá vette a rendezőasszisztenseket.

Rendezőként végzett, talán egy játékfilmet forgatott, utána kiváló első asszisztens lett, s a filmgyárban az asszisztensek anyukájának nevezték. Bódy Gáborhoz osztott be, aki akkor a Nárcisz és Psyché forgatására készült, de elhúzódott a munka kezdete. Mara ezért Szőts István mellé rendelt, akinek emlékezetes filmje az Emberek a havason, valamint az Ének a búzamezőkről. Később külföldre távozott, ezekben az években azonban már gyakran hazajárt Bécsből. Szeretett volna játékfilmet rendezni idehaza, de külön történetbe kívánkozik, hogy az akkori nagyok mennyire kiszorították őt. A világnézeti különbségek és más szempontok mindig is jelentkeztek, és feszültségeket okoztak a filmes szakmában. Ezzel együtt máig nem értem, miért nem engedték meg Szőtsnek, hogy játékfilmet készítsen.

Kidolgozott filmterve volt az aradi vértanúkról, Batthyány Lajosról (ennek irodalmi forgatókönyve később nyomtatásban megjelent), dokumentumfilmet szeretett volna készíteni István nádor életéről. Sára Sándor volt ennek az operatőre, én pedig másodasszisztensként sokszor beszélgettem Szőts-csel a filmes és művészi magatartásról, ethoszról, szeretett tanítani. A dokumentumfilm elkészítése azután különböző okok miatt kudarcba fulladt.

Később a Gyöngyössy Imre – Kabay Barna szerzőpáros Töredék az életről című filmjébe kerültem asszisztens gyakornokként. Ekkor már fotós szerephez is jutottam, a rendezőpáros ugyanis a főszereplők mellett szeretett amatőröket foglalkoztatni, és én fotóztam őket.

1980-84 között végezte főiskolai tanulmányait. 

Másfél év után keresztféléves rendezői, illetve operatőri osztályt indított Fábry Zoltán és Ragályi Elemér. Oblath Péter, a Gyöngyössy-Kabay film másodasszisztense jelentkezett a főiskolára, én úgy gondoltam, tanulnom kell még, de végül rávett arra, hogy jelentkezzem. Mindkettőnket felvettek, őt rendező szakra, engem pedig operatőrnek a Ragályi Elemér vezette osztályba.

Évfolyamtársaim közé tartozott többek között Enyedi Ildikó, Janisch Attila, az operatőrök közül Sas Tamást és Klöpfler Tibort említhetem mások mellett.

A főiskolai évek alatt asszisztensként dolgoztam Fábry Zoltán, Elek Judit és Jeles András mellett. Ekkor már tudatosan a rendezői pályára készültem, bár nagyon szerettem operatőrként is működni, hogyan lehet keretbe foglalni a látványt.

Végzés után minden alkotó vágya, hogy minél hamarabb önálló munkához jusson.

Végzősként Enyedi Ildikó diplomafilmjének voltam az operatőre, amelyet azonban Fábry Zoltán és a tanári kar betiltott. Nem politikai, inkább személyes oka volt a tiltásnak.

Utána Hartai László osztálytársammal dokumentumfilmet forgattunk az 1985-ös első magyar szépségversenyről (Szépleányok), amely végül tragédiával, a szépségkirálynő öngyilkosságával végződött. Ezt persze akkor még nem is sejthettük.

Demján Sándor kezdeményezte – Soros György finanszírozásával – az első magyar menedzserképzőt. Párhuzamosan forgattuk a két témát, egyik sem volt jellemző a szocialista gondolkodásmódra, a tervgazdasági berendezkedésre, a szépségverseny ideológiailag is messze esett a szocialista erkölcsnek nevezett felfogástól. A menedzserképzésről készülő filmet – abban a formában a téma érdektelen volta miatt – abbahagytuk, de a szépségversenyt folytattuk. Ott is úton-útfélen akadályoztak minket. Dárday István és Szalay Györgyi sokat segített nekünk. Miután bekövetkezett a tragédia, a szépségkirálynő öngyilkossága, már felsőbb szinten is támogatták a filmet, mert ebben a szocialista kritika hangját vélték felfedezni a kapitalista „találmánnyal” szemben.

A filmnek nagy sikere lett, erre megpróbálták betiltani. Ez jó reklámnak bizonyult. Díjak és külföldi meghívások követték egymást. Ugyancsak Hartai Lacival közösen, operatőri közreműködésemmel készítettük el az Aszex című filmet, amely viszont nem aratott sikert, és elváltak az útjaink.

Rendezőként mikor lépett színre?

Szibériai nyár címmel forgattam első kisjátékfilmemet. Ez az avantgárd, szöveg nélküli alkotás több díjat nyert, jól indult filmrendezői karrierem. A kanyaron túl című munkám egy drogos lány történetét mondja el. Bubik István egy papot alakít, feleségem, Denisa játszotta a lányt. Sajátos szerelmi háromszögtörténet bontakozik ki, a kábítószer-fogyasztás és a hit szerepe keveredik egy meglehetősen materializált történetben.

Színházrendezői pályámat a Budapesti Kamaraszínházban kezdtem el, Werner Fassbinder drámáját rendeztem. Szlovák származású feleségem ebben a darabban debütált Magyarországon.

A színházi rendezéshez viszonylag könnyebben hozzá lehetett jutni az alacsonyabb költségek miatt. A Merlinben Paul Claudel drámája, az Angyali üdvözlet több mint száz előadást élt meg. A következő Claudel-rendezés után katolikus-keresztény rendezőnek könyveltek el.

Hogyan fogadta ezt a beskatulyázást?

Előnyei és hátrányai egyaránt jelentkeztek. Megkerestek olyan munkákkal, amelyek az én – mások által nekem tulajdonított – profilomba vágtak, ugyanakkor nem jutottam nagyjátékfilmhez.

Évekig a Duna TV vallási műsorok szerkesztőségében dolgoztam, és már magam is lemondtam kissé a játékfilmről. Sokkal később mégis lehetőségem nyílt rá. Az Árnyékszázad az akkoriban híres-hírhedt Golgota utcai Fekete Lyuk szórakozóhely világához tartozó emberek közé vezet el. Intenzív kifejezési vágy vezérelte ezeket a fiatalokat, akiknek életében meghatározó volt a drog. Érdekelt a bennük megjelenő kettősség: az igazságvágyuk, miközben pontosan tisztában voltak azzal, hogy a drog által a sötét oldalt ismerik meg. Sátánélmény – istenélmény… Fura, ezoterikus, New Age-képzetekkel találkoztam, miközben olthatatlan igazságvágyuk kitaszított létükben sokszor a pusztulás felé vitte őket. 

Hosszan vajúdtam a filmmel, sokáig nem találtam a megfelelő kifejezési formát, hogyan lehet ebben a miliőben megmutatni a transzcendencia utáni vágyat. A film – ami a látványos közönségsikert illeti – megbukott; sokkal később terelődött rá a figyelem, mert üzenete mindmáig érvényes. Ez a film tovább erősítette a rólam korábban kialakult képet: itt van ez a vallásosságba és transzcendenciába „belecsúszott” fura fazon...

Mikor kezdődött el oktatói munkássága?

A főiskolai évek alatt kapcsolatba kerültem a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatával, s időnként részt vettem a gimnazisták vizuális oktatásában. A rendszerváltozást megelőzően a Fekete Doboz operatőre voltam. 1988-ban alakult meg ez a független videós folyóirat.  Forgattunk a tüntetéseken, a különböző demonstrációkon, az Ellenzéki Kerekasztal megbeszélésein.

A Fekete Doboz keretében Elbert Márta életre hívott egy médiaiskolát roma fiataloknak. Operatőri és technikai ismereteket, vizuális látásmódot tanítottam nekik.

1998-ban kerestek meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről (Kiss Mihály és Oláh Miklós). Két évig óraadó voltam, 2000 óta pedig főállású oktatóként dolgozom. Akkoriban még komoly filmes képzés folyt az egyetemen (Szilágyi Erzsébet és Péterffy András jóvoltából), később ez elhalványult. Nem vált önálló szakiránnyá, a Kommunikációs Intézet kereste a maga kifejezési formáját, amely később a Kommunikáció - és Médiatudományi Intézet nevet vette fel. Akkor ismét emancipálódott a filmes képzés Kovács Ákosnak köszönhetően. Kurzusaimon a filmes alkotótevékenységeket, többek közt a forgatókönyvírást, filmrendezést, operatőri ismereteket, a filmes látásmódot, a filmek kulturális vonatkozásait és hatásait tanítom.

Az egyetem – jellegéből következően – nem művészeket kíván nevelni. Voltak-e mégis olyan növendékei, akik később művészeti vonalon érvényesültek?

Mindjárt az első évfolyamból kikerültek későbbi filmrendezők, például Madarász István és Géczy Dávid, bár egyikük sem végzett főiskolát, időközben megváltozott nevén Színház- és Filmművészeti Egyetemet (SZFE).

Szinte nem volt olyan év, hogy valakit ne vettek volna fel a Pázmányról az SZFE-re. Dombrovszky Linda legutóbbi tv-s filmje részt vesz a Golden Globe-versenyben, Jung Lídia asszisztensként dolgozik, Nagy Dénes versenyfilmje a most folyó berlini filmszemlén szerepel, televíziós sorozatokban dolgozik Koblicska Őrs, Szabó Szonja ugyancsak filmrendező lett. Producerként ismert Stalter Judit, Breuer Ádám és Szövényi Lux Balázs pedig külföldön végzett színház- és filmművészeti tanulmányokat.

Többen vágóként dolgoznak. De nemcsak filmes pályán találkozunk volt hallgatóinkkal, többen tv-riporterként tűntek fel a kereskedelmi televíziókban, így például Benyó Rita vagy Balogh Judit, mások a közszolgálati televízióban dolgoznak vagy újságírók lettek, közülük Libor Anitát, Lukácsy Györgyöt említhetem, Kucsera Tamás pedig a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára. Egyik lányom, Asia is a Pázmányon végzett, majd a színművészetin kétéves posztgraduális képzés következett, és nemzetközi dokumentumfilmrendező lett belőle.   

A jezsuiták égisze alatt futó Faludi Nemzetközi Filmszemle, amelyben Kovács Ákos szemleigazgató hívására vettem részt, több fiatal, köztük számos pázmányos hallgatót indított el a filmes pályán.   

Hogyan foglalná össze a Pázmányon folyó filmes képzés lényegét?

Megpróbálunk felelős médiaszakembereket útra bocsátani. A film és a többi médium eszköz az ember kezében, morális kérdés, hogy mit közvetítünk általuk. A hallgatókat megismertetjük a filmkészítés minden ágával. Tizenhat éve tábort szervezek nekik nyaranta, ahol egyhetes intenzív filmkészítés során fejleszthetik önkifejezésüket, filmes készségeiket. Forgatókönyvet írnak, rendeznek, operatőri munkát végeznek, a vágás is az ő feladatuk. Meghívok ismert filmes szakembereket és az egyetem tanárai közül is többeket.             

Mennyire fogékonyak a hallgatók arra, hogy gondolataikat, érzéseiket képi módon fejezzék ki?

Nagy-nagy kíváncsiság jellemzi őket, bár olykor a tudásuk kívánnivalót hagy maga után. A mi fiatalságunk idején a mozgóképes médium, a film meghatározó volt, a fénykorát élte. 1960-tól az 1980-as évek közepéig a filmművészet talán legcsodálatosabb időszakáról beszélhetünk. Aztán egyre inkább teret hódított a filmipar. A diktatúra évtizedei alatt a cenzúra miatt nem jutott be minden film az országba, viszont azokat az értékes alkotásokat láthattuk, amelyek kritizálták a kapitalista értékrendet. 1998-2000 táján a mozi már erőteljesen veszített nimbuszából, a televízió térhódításával felhígult a kínálat. A világháló információáradatában pedig teljesen elvesznek „útjelzők” nélkül. Tanári énem ilyen útjelző-féle.

A mai hallgatók erkölcsi normái mennyiben különböznek akár az ön nemzedékének eszményeitől, amikor még „világmegváltó”, jó értelemben vett forradalmi hevületet, ideálokat táplált a fiatal értelmiség?  

Valóban voltak ideáink, amelyek az én életemben az 1990-es évektől kezdtek elhalványodni. Helyükbe lépett a kételkedés, felnőttebbek, tapasztaltabbak lettünk, rájöttünk, hogy ami a szocializmus átka volt, az az ember átka is…

Az egyetemi hallgatóság összetétele vegyes képet mutat. Találkozom szigorú katolikus elveket valló diákokkal, ugyanakkor nagyon szabadelvűekkel is. Adott esetben egy csoporton belül, s ez izgalmas, sőt éles, de értelmes vitákra ad lehetőséget. Ezeket a folyamatokat nekem kell moderálnom.

Jól tudjuk, az esztétika sem mentes a világnézettől; ahogyan a világ tárgyaira, a művészeti alkotásokra tekintünk, abban a tekintetben megnyilvánul a világszemléletünk, s ennek megfelelően értelmezzük a látottakat. Aki adott esetben nem tájékozott a zsidó-keresztény kultúrában, a hellenisztikus világban vagy a középkor történetében, nagyon sok művészeti alkotást nem ért meg. Az európai ember identitásához hozzátartozik mindezek ismerete, függetlenül attól, hogy hívő-e vagy sem. Aki hívő, az olyan rétegeket fedezhet fel egy-egy műben, amely más számára annak ellenére sem nyílik meg, hogy a lexikális ismeretek birtokában van.

Tarkovszkij, Bresson, Zanussi és mások filmjei lelki táplálékként is szolgálnak, s erre nyitottak a hallgatók.

Arra igyekszem orientálni őket, hogy legyenek empatikusak, befogadók, ne zárjanak ki másféle véleményt, másféle nézetet, világnézettől függetlenül csodálkozzanak rá egy-egy műre. Ha el tudják fogadni, hogy a más világnézetűek eltérően gondolkodnak, ezáltal ők is gazdagodnak, és sokkal többre lesznek képesek. Ezt a fajta dialektikát közvetítem, miközben hangot adok az én transzcendens világlátásomnak.

Huszonharmadik éve oktatok a katolikus egyetemen, és addig végzem a filmes képzést, ameddig igényt tartanak a munkámra.

Készítette: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotó: PPKE