Közgazdász, oktatáskutató, Pécsett a bölcsészkaron külkapcsolati pályázati igazgató, majd az ELTE oktatási igazgatója. Később minisztériumi feladatokat vállalt, közben Magyarországot képviselte az Európai Bizottság tanárképzési munkacsoportjában. Az Oktatási Hivatal főigazgató-helyettesi székét másfél éve cserélte fel a PricewaterhouseCoopers tanácsadó céggel. Stéger Csilla itt is oktatási kérdésekkel foglalkozik. A tanári munka – a tanári életpálya 2020-ban Magyarországon címmel tartott előadást a PPKE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán, a Pedagógus Klub keretében, január 23-án. 

Az előadó bevezetésként három kérdést tett fel: – Miért fontos az oktatás a 21. században? Mire következtethetünk ebből a pedagógusléttel kapcsolatban? Miről szóljon az életpálya?

A következő gondolatot vetette fel: azok a személyek, akik harminc év múlva vezető pozíciókat töltenek be a politika, a gazdaság, a pénzügyi élet, a kultúra, a tudomány területén, ma még az iskolapadban ülnek. „Ebből a szemszögből tegyük fel a kérdést: mit tanítsunk nekik? Mire van szükségük a sikeres életpályához?”

   A közönség tagjai – elsősorban a hallgatók – különböző „tippekkel” álltak elő: médiahasználat, idegennyelv ismeret, filozófia, felelősségteljes gondolkodás, hazaszeretet, felelős pénzügyi döntések, retorika, történelem, gondolkodni és beszélni tudás, vitakultúra, menedzsment, szociológia, környezettudatosság, tánc, hittan.

Szilágyi Csaba rektorhelyettes arra hívta fel a figyelmet az interaktív előadás során, hogy a gyermeket 6-7 éves korig lehet közvetlenül nevelni, utána már az inspirálás időszaka következik.

Az Európai Unió (EU) 2010 – 2020 közötti időre meghatározott stratégiáját a következő négy fogalommal írta le: okos, fenntartható, inkluzív, növekedés. „Ehhez hét indikátort határoztak meg, s ebből kettő az oktatásra vonatkozik. Az egyik a korai iskolaelhagyás csökkentése 10 százalék alá. Ezt Európa legtöbb országa elérte. Mi ennek alatta voltunk 2010-ben, 2020-ra sajnos fölé mentünk. Magyarországon ebből a szempontból kiugróan romlott a helyzet. A másik mérőszám, hogy jó irányba, az EU által meghatározott irányba megy-e egy ország, a felsőoktatásban végzettséget szerzettek számát mutatja. Célként azt határozták meg, hogy 2020-ra a 30-35 éves korosztályban a diplomások száma érje el a 40 százalékot. Magyarországnak ez nem sikerült, hiszen igen szűk, elitista felsőoktatásból indultunk.”

   A két indikátor – folytatta az előadó – azt mutatja, hogy az oktatásnak kulcsszerep jut az EU-ban. „Miért? Mert az EU a stratégiáját a munkaerőpiac és a gazdagság oldaláról határozza meg. Akkor van béke, nyugalom, demokrácia, jólét, boldogság, ha inkluzív a társadalom, senki nem szakad le, mindenkinek esélye van munkát vállalni, és abból megél, miközben szépen fejlődik a gazdaság. Ehhez a legfontosabb tényező a huszonegyedik században a munkaerő.”

   A munkaerő magas végzettségi szintje, illetve a magasan kvalifikált munkaerő aránya az egyetlen, amire alapozva egy ország versenyképes lehet a huszonegyedik században. „Ha az oktatás nem megy jól, a gazdaság előbb-utóbb összeomlik, elveszti versenyképességét.” Az oktatásnak tehát – derült ki Stéger Csilla szavaiból – a gazdasági hasznosságból, a haszonelvűségből kell kiindulnia, nem pedig az ember igényeinek oldaláról.   

   Mi jellemezze a jövő munkaerejét, hogyan határozta ezt meg az EU? – tette fel a kérdést. Magasan képzett, rugalmasan alkalmazkodó és innovatív munkavállalókat képzel el, a tudományokban a matematika, a természettudományok, a műszaki és informatikai területek primátusával.

   „Mindez azért fontos, mert nem tudjuk, milyen lesz a jövő, amelyhez alkalmazkodnunk kell. S hogy a rendkívüli módon felgyorsult technológiai fejlődést egy ország követni tudja, ahhoz rengeteg mérnökre, informatikusra, matematikusra, technológiai szakemberre van szükség.”

Az EU tehát kimondta: a minőségi munkaerő a kulcs, ennek kulcsa pedig az oktatás, az oktatási rendszer. A McKinsey & Company által 2006 májusa és 2007 márciusa között lebonyolított kutatás huszonöt ország iskolarendszerét vizsgálta, s ennek összegezéseként három fontos tényezőt állapított meg az említett célok szempontjából. Az egyik: megfelelő emberek váljanak pedagógussá. Minőségi tanárképzés során képezzék őket eredményesen teljesítő oktatóvá, végül minden gyerek a lehető legjobb oktatást kapja.

Stéger Judit felhívta a figyelmet arra: bár az EU az említett módon foglalkozik az oktatással és a pedagógusokkal, az oktatás szabályairól minden EU tagország maga dönt. „Az EU ugyanakkor szigorúan meghatározza, milyen irányba kell haladni, és ezt az irányt számon is kéri. Mégpedig olyan módon, hogy a rengeteg fejlesztési forrást az adott célok mentén adja, és elvárja, hogy ezen célok felé haladjanak az egyes országok.”        

Az EU oktatási célként tűzte ki a folyamatos, egész életen át tartó tanulást, „hiszen gyorsan változik a világ, s nem engedhetjük meg magunknak, hogy megszerezzünk valamilyen végzettséget, és ezzel abbahagyjuk a tanulást”.

   A pedagógusok eredményessége abban mérhető le, hogy a pedagógus mennyire képes támogatni a diákok törekvését a tanulási eredmények megszerzésében. Másként: milyen kompetenciák fejlesztésére van szükség az említett célok elérése érdekében? „Ezek után arra kell válaszolnunk, mi jelenti a minőséget az oktatásban, és hogyan lehet azt biztosítani?”

   Tíz éven belül Magyarországon 900 ezer ember munkáját fogja érinteni a mesterséges intelligencia, illetve a robotizáció. A 4,4 millió munkavállalót tekintve minden negyedik emberét. „Ez pedig azt jelenti, hogy elveszítik az állásukat, ha nem tudják magasabb szintre emelni kompetenciáikat, nem lesznek képesek a digitális környezetben írni-olvasni, műveleteket végezni, együttműködni emberekkel, gépekkel, robotokkal, nem lesznek képesek a kritikus gondolkodásra, a szakmai problémák informatikai megfogalmazására vagy az informatikai jelenségek szakmai értelmezésére. Aki sikeres a mesterséges intelligencia terén, elképesztő mennyiségű GDP-t tud realizálni.”

   Ennek alapján az előadó megállapította: óriási feladat előtt áll a magyar társadalom és a magyar oktatás. „Jó hír, hogy a pedagógusokat nem lehet mesterséges intelligenciával, robotokkal helyettesíteni, a továbbiakban is szükség lesz a személyes kontaktusra a nevelésben, de a pedagógusok és az oktatási rendszer felelőssége, hogy a fiatalokat olyan kompetenciakészlettel szereljék fel – és nemcsak a fiatalokat, hanem a már pályán levőket is –, amelyek alkalmazkodni és boldogulni segítik őket a változó világban.”

Milyen az a társadalmi környezet, illetve milyen lesz, amelyben ma már dolgoznak a pedagógusok, s amelybe a mai hallgatók belépnek?

   „A gazdasági versenyképesség szempontjából a munkaerő, a vállalkozás és a szervezeti kultúra a meghatározó. Ezek jelenthetik a fejlődés egyetlen korlátját, vagy adnak felhatalmazást a fejlődéshez.” Stéger Judit ismét hangsúlyozta: az emberi erőforrás, a munkaerő határozza meg egy ország versenyképességét.

   Szembe kell nézni azzal, hogy a kompetenciafejlesztés tere egyre inkább kikerül az iskolából és a formális képzésből. „Magyarország ezen a téren a legalacsonyabban teljesítő ország az EU-ban.” A fiatalok jelentős része nem gondolja úgy, hogy a munkaerőpiacon szükséges tudás és ismeret az oktatási – felsőoktatási – intézményekben megszerezhető. Elmennek dolgozni, és a vállalkozásokban tanulják meg az ismeretet. Az informatika területén különösen látszik ez. „A hallgatók nagy része azért morzsolódik le, mert – az Oktatási Hivatal elemzése szerint – nem éri meg nekik elvégezni az egyetemet az igen vonzó informatikai bérek mellett.” Az előadó óriási csapdának nevezte ezt a tendenciát. Ugyanakkor kétségtelen, hogy egyre fontosabbá válik az a nonformális, informális képzés, amelyet menetközben tanulunk meg a számítógépen, a telefonon, a gyakorlatban.

   Az elmondottak illusztrálásaként megemlítette: a világ öt nagy tanácsadó cége közül az egyik már nem kér diplomát. „Teszteli az embereket, kompetenciát mér a jelentkezőknél, s függetlenül a jelentkező végzettségétől, azt tekinti fontosnak, ki mit tud bizonyítani az elhelyezkedésnél.”

   A hangsúly a korai tanulási szakaszról az egész életen át tartó tanulásra helyeződik át. Már nem az ismeretek, hanem a készségek válnak hangsúlyosabbá. Felértékelődnek az együttműködés, a kreativitás, az innovativitás, az intuíció, a kritikus gondolkodás, a nyitottság, a nemzetközi kulturális környezetben való működésképesség, a konfliktusmegoldás, a szektorokon átívelő integratív kompetenciák.

   „Globális piacon vagyunk, globális a munkaerőpiac és globális az oktatási piac. Ilyen körülmények között a pedagógusnak, az oktatónak a jövőben meg kell küzdeni azért, hogy a diák, a hallgató az ő iskolájában tanuljon. Hiszen sokféle lehetőség közül választhat, akár a külföldön vagy otthon is tanulhat.”

   Ma már idegennyelv tudás nélkül nem lehet boldogulni. „Az Oktatási Hivatal főigazgató-helyetteseként küzdöttem azért, hogy az oklevél megszerzéséhez feltétel maradjon a nyelvvizsga, és a pedagógusképzésben különösen nem tekinthetünk el ettől. Ha a pedagógus nem beszél nyelvet, nem nyitott a világra, nem használja az Internetet, nem tudja letölteni a nemzetközileg létező tartalmakat, akkor milyen világot mutat meg a fiataloknak? Sokkal szűkebbet, mint amilyen a valóság.”

   Az előadó ezen a ponton sajnálattal állapította meg, hogy Magyarországon számos pedagógust képeznek ugyan, de ezek nagy része soha nem lép be iskolába.

   Ezek után arról esett szó, a kompetencia különböző szintjeit másként sajátítjuk el. Az ismereteket egyedül is meg lehet szerezni, az ok-okozati összefüggések feltárásához, a lehetséges különféle megoldások felismeréséhez azonban mentorálásra van szükség, ez vezethet el a problémamegoldó gondolkodási készségekhez.

   „Az attitűd viszont belső történés, nehezen fejleszthető kívülről. Ezen a téren kulcskérdés: hogyan foglalkozunk a különböző típusú gyerekekkel, hogyan viszonyulunk az egyes pedagógiai helyzetekhez?”

   A mai iskolarendszer – állapította meg Stéger Csilla – elsősorban ismeretekkel foglalkozik. A NAT ismereteket sorol fel, bár már sok készség is bekerült, ezért változott a közoktatás kifejezés közneveléssé. „De úgy gondolom, Magyarországon még mindig kevés készséget fejlesztünk. Ennek egyik oka az individuális oktatás. Egyéni teljesítményt várunk el a diáktól, kevés a csoportmunka, az együttműködés, a közös felelősségvállalás.” 

   Az elmondottakból levont következtetésként így fogalmazott: „Újra kell gondolnunk, hogyan kellene az oktatásban végrehajtani azt a változást, amelyen a világ keresztülment? Hogy az oktatás megfeleljen a világ követelményeinek. Az iskola a külső világgal verseng.”

   Hogyan változzon az iskola? Részben rendszerszinten, részben az adott iskola életében. „Könnyű az inklúzióról beszélni, de nehéz megvalósítani. Az inklúzióba általában az idegen nyelven beszélő bevándorlókat és más tényezőket, a teljesen eltérő tudásszintet, a kulturális és anyagi hátteret, a családi problémákat, a rengeteg féle specialitást soroljuk. Ennek megfelelően ma már sokkal diverzebbek a tantervek, mint régebben. Az oktatásfejlesztésben fontos a tanulási-tanítási folyamatban elért változás. Ez az a csoda, amit a pedagógus véghezvisz. Az oktatási fejlesztések, reformok véghezvitele könnyű rendszerszinten, iskolaszinten, de rendkívül nehéz eljutni odáig, hogy a tanteremben a gyerek életében bekövetkezzen a változás.”

   Az előadó úgy ítélte meg, még mindig nem találtuk meg a kulcsot a 21. századi iskolához.   A lényeg az, hogy a társadalom kompetenciaszintje emelkedjen. Fontos az integrálódás a helyi közösségbe, a munka világával való kapcsolat. Az iskola nem szigetelődhet el, a pedagógusképzésben hangsúlyos a folyamatos szakmai továbbképzés, az iskolavezető autonómiája és felelőssége.

   A magyar oktatási rendszerrel kapcsolatban a következő kritikát fogalmazta meg: „Nem tekintjük a pedagógust felelős szakértőnek, hanem egyszerűen csak megvalósítónak. A pedagógus lehessen autonóm, dönthesse el, mit tart fontosnak, mit nem, milyen tankönyvből tanítson, milyen eszközöket használjon, milyen eredményhez kíván eljutni. Számos nem állami fenntartású intézmény jött létre – egyházi és nem egyházi –, ezek legtöbb esetben szelektálják a gyerekeket. Az állami intézményekben ott maradnak a problémás, mindenféle diverzitással rendelkező fiatalok, s ez igen megnehezíti a munkát. Nem állítom, hogy az iskola, a pedagógusok a hibásak, a rendszer a hibás, a mi társadalmunk.”

   A pedagógus életpálya három szakaszát különböztette meg Stéger Csilla. Az alapozó képzésre – ez az egyetemi éveket jelenti – épül a gyakornoki szakasz, amit az EU-ban bevezetésnek neveznek. A tanítás kezdetén a frissen végzettnek támogatásra van szüksége, a konkrét iskola életéhez alkalmazva. „A gyakornoki szakasz a világ fejlettebb felén nem arról szól, hogy bízunk-e a pedagógusban annyira, hogy egy életen keresztül közalkalmazotti státuszt adjunk neki, hanem arról, hogy felkészítjük őt addigi diákidentitásából a pedagógusidentitás kiépítésére.”

   A gyakornoki szakaszt követi maga az életpálya, amely akár több mint harminc évig is tarthat. „De mi történik azalatt a harminc év alatt? A pedagógus hogyan viszonyul a folyamatos változáshoz, s közben legyenek olyan pontok, amikor új státuszba léphet, anyagi téren is.”

   A hozzászólások terén Szilágyi Csaba fontos tényezőként említette az iskolában a helyesen értelmezett tekintélyt. Emlékeztetett, hogy a pedagógiában három szereplő van: a gyermek, a tanár és a szülő. „A szülők körében olyan generációs váltás ment végbe – tisztelet a kivételnek –, amelynek következtében nem támogatják, nem segítik az iskolában folyó munkát, bizonyos szempontból akár ellene is dolgoznak.” Ha a három szereplő közül kettő szövetkezik a harmadik ellen, az iskola aligha működhet sikeresen.

   Több hozzászóló a kritika hangján szólt arról, hogy a tudás bizonyos szempontból mintha leértékelődne a piaci igények szolgálatában, s nagyobb hangsúlyt kapna az, ki hogyan tudja eladni magát – fogalmazott végül Szilágyi Csaba.

Írta: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotók: Kurucz Liliána