A kereszténység történeti vallás
Beszélgetés Gájer Lászlóval, a keresztény bölcselet tanárával

Szívesen ment volna tudományos pályára, 2008. június 14-i szentelése után azonban lelkipásztori feladatok vártak rá. Korábbi elképzelését nem adta fel, és a teológia iránti szeretetét mindig megőrizte. Milyen szerep jut ebben a filozófiai gondolkodásnak? Gájer Lászlót 2018 szeptemberében nevezték ki a nyugállományba vonult Rokay Zoltán professzor utódaként a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán a II. számú Keresztény Bölcseleti Tanszék megbízott tanszékvezető tanárává.

Huszonnégy éves korában, pappá szentelése idején milyen elképzelések éltek önben a jövőjével kapcsolatban?

Az a cél lebegett előttem, amelyet mára – fiatal korom ellenére, hiszen még csak harmincöt éves vagyok – sikerült elérnem. Mindig vonzott a tanítás és a tudományos kutatás. Titkon mindig ott élt bennem a vágy, hogy egyszer a Hittudományi Karon taníthatok majd. Jóllehet úgy hozta az élet, hogy nem tanultam külföldön, és gyakran el kellett engednem ezt az álmomat, Isten gondviselésének tekintem, hogy ma mégis itt lehetek.

Az út azonban másként alakult.

Kezdetben lelkipásztori feladatokat kaptam, három helyen szolgáltam káplánként: az újlaki Sarlós Boldogasszony plébánián, Berán Ferenc atya, Szentendrén Blanckenstein György atya, majd a Szent István Bazilikában a közben püspökké szentelt Snell György atya mellett. Örömmel és gyümölcsözően vettem részt ebben a munkában, és bár a lelkipásztori feladatok mellett a tudományos kutatás háttérbe szorult, nem adtam fel eredeti elképzelésemet.
Előbb kánonjogból szereztem licenciátusi fokozatot, majd teológiából doktoráltam. Utána beiratkoztam egyetemünk Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán a politikaelméleti doktori iskolába, ahol reményeim szerint ebben a félévben védem meg második doktori címemet.

Publikációi alapján előszeretettel foglalkozik a tizenkilencedik századi politikai filozófiával.

Igen. Ezek a témák régóta érdekeltek. Végül pedig ez a kutatás is hozzájárult ahhoz, hogy teológiai tanárrá válhattam. Nyolc év lelkipásztori munka után Erdő Péter bíboros úr mellé kerültem személyi titkárnak. Ez a szolgálat hosszabbnak ígérkezett, de amikor két év után megürült a Hittudományi Karon a kettes számú Keresztény Bölcseleti Tanszék, bíboros úr is biztatott, hogy nyújtsam be pályázatomat. Közben publikáltam, tanulmányokat írtam, előadásokat tartottam, mégis szinte váratlanul ért, amikor sikerült elnyernem megbízott tanszékvezetőként az egyetemi tanári állást. Emiatt kissé felkészületlennek is érzem magam.

Eredetileg nem az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyébe jelentkezett kispapnak.

Szombathelyen születtem, a városhoz közeli Gencsapátiban nőttem fel. A jó hírű Nagy Lajos Gimnáziumban érettségiztem, s azt követően szombathelyi egyházmegyés kispapként kértem felvételemet a szemináriumba.

Mikor érintette meg a papság gondolata?

Sok esetben már gyermekkorban jelentkezik a papi elhivatottság, nálam másként alakult. Tizennégy-tizenöt éves koromban a családban kapott hagyományos vallásos hitet kezdtem komolyan venni, egyre személyesebbnek éreztem.
Gimnáziumi éveim alatt sokat olvastam, lelkigyakorlatokra jártam, és – ma is úgy vélem – izgalmas, gazdag, szép vallásos életet éltem. A gyermekhit felnőtt hitté vált, és mindmáig élő bennem az akkor megismert Isten képe.

A családos élettel szemben a cölebs állapotot választotta.

Tizenhat éves koromban érintett meg a gondolat: Isten talán papnak hív. Imáimba gyakran belefoglaltam: Istennek mi a terve velem – mit vár el tőlem? Kezdetben elhessegettem magamtól a papság gondolatát, talán mások is így vannak ezzel, hiszen felvetődött a kérdés: akarok-e, bírok-e cölibátusban élni?
Tizenhét évesen az egyik imámban ismét előkerült ez a kérdés. Nyugtalan, békétlen voltam. Egy szentségimádás alkalmával – szó szerint emlékszem – azt mondtam: jól van, beleegyezem, próbáljuk meg! Amikor kimondtam, egyszeriben nagy nyugalom töltött el, és az akkori nyugalom mind a mai napig elkísér, meghatározza az életemet. Nem azt jelenti, hogy nem adódtak kudarcaim, nem jelentkeztek kételyek – nem hitkételyekről van szó, mert Isten kegyelméből az ilyesmi engem eddig elkerült –, de az akkor kapott, a hivatásomra vonatkozó bizonyosság máig kísér. Lehet, hogy nem minden alakult úgy, ahogyan szerettem volna, de tudom, hogy a papi életre szól a hivatásom.

Azt már említette, szentelése idején milyen elképzelések foglalkoztatták, de tizennyolc éves korában, amikor a szeminárium mellett döntött, milyen papkép körvonalazódott önben?

Gimnazistaként több lelkiségi mozgalommal találkoztam, a dinamikus, közösségi pap képe élt bennem, amely a szemináriumi évek alatt némileg megváltozott. Kissé konzervatívabb arculatúvá vált, amikor azonban kikerültem a lelkipásztorkodásba, újra feléledt bennem a dinamikus közösségi szemlélet.

A Szombathelyi Egyházmegyébe jelentkezett, ma az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papja.

Ötödév elején döntöttem úgy, hogy kérem átvételemet az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyébe. Arra gondoltam – be kell vallanom –, egyéniségemnek és ambícióimnak talán ez jobban megfelel. Krízist éltem át a szeminárium vége felé. Évekig elszigetelt környezetben éltem, és tartottam tőle, hogy mi lesz velem, ha utána minden átmenet nélkül kikerülök az úgynevezett valóságba. Nem tudtam, milyen hatással lenne rám. A vidéki élettől, a magánytól való félelmem is erősítette bennem ezt a döntést. A lelkipásztori évek alatt azonban megnyugodtam, felszabadultam, tisztázódtak bennem az addigi kérdések és félelmek. Érdekes, hogy mire lélekben idáig eljutottam, hirtelen, váratlanul megkaptam azt is, amire a legjobban vágytam, a tanítás és a tudományos munka lehetőségét.

Az elméleti kérdések, a tudományos gondolkodás iránti érdeklődése mikor jelentkezett?

Már gimnazista koromban – mint említettem – nagyon szerettem olvasni. Csendben gondolkodni, elméleteket szőni. Ez az igény akkoriban elsősorban magyar és történelem irányú érdeklődést jelentett. A szemináriumban minden energiámat a tanulásra fordítottam. Az évek során egyre szélesebb horizonton állt össze bennem a hit igazsága, s ez további tanulásra és kutatásra serkentett. A rendszerező gondolkozás valószínűleg a jellememhez tartozik.

Korábban ismert mondás szerint a filozófia a teológia szolgálóleánya. Hogyan ítéljük meg ma a teológia és a filozófia viszonyát?

Elődöm, Rokay professzor másodéves koromban megkérdezte tőlem: nincs-e kedvem bölcseleti, másként keresztény filozófiai szemináriumra járni? Tíz félévig vettem részt a műhelymunkában. Ennek keretében eredeti nyelven – nyugati nyelveken, latinul és görögül – dolgoztunk fel különböző szövegeket. Ez különösen magával ragadott, jobban, mint maga a teológia. A teológia ugyanis – így fogalmaztam meg – Istenről úgy beszél, és feltételezi a kinyilatkoztatást. A filozófia viszont lemond a kinyilatkoztatásról, kizárólag a józan észre hagyatkozik. Egyre inkább az foglalkoztatott, meddig lehet eljutni pusztán a józan ész használatával. A filozófia a keresztény igazságot még nem mondja ki, de kialakítható olyan gondolkodásmód, amely koherens a keresztény gondolkozással, bár még nem tud a kinyilatkoztatott igazságról. Melyek azok a végső határok, ameddig a puszta ész képes eljutni az igazság felfedezésében?
A keresztény filozófiát hagyományosan így nevezzük: ancilla theologiae – az ancilla kifejezés az angyali üdvözletből ismert. Mária mondja ezt az angyalnak. Ebből máris kitűnik, hogy a szolgálólány nem tekinthető lekicsinylő meghatározásnak. Nagy méltóság a filozófiára nézve, hogy a teológia szolgálóleánya, hogy a józan ész képes eljutni olyan gondolkodásig, amely a kinyilatkoztatás figyelembevétele nélkül is koherens a kinyilatkoztatással.
Karunkon a következő mondás járta: a filozófiára azért van szükség, hogy megtanuljunk helyesen gondolkodni, és elsajátítsuk azt a szókincset, amely szükséges a teológia befogadásához. Ha helyesen gondolkodunk, arra rá lehet építeni a teológiát. Képzésünkben a végső cél az, hogy a hit igazságait maradéktalanul kifejtsük.
Isten létéhez sokan eljutottak az ókori gondolkodók közül is, akik nem voltak keresztények. A középkoriak, Aquinói Szent Tamás és a skolasztikusok, majd később az újkoriak is, tisztán racionális eszközökkel kimutatták Isten létét. Gondoljunk például Descartes vagy Kant istenérvére. Más kérdés, hogy adott esetben – hangsúlyozom, a puszta ész alapján – sokan Isten nemlétéhez véltek eljutni. A továbbiakat – hogy Isten Szentháromság, személy, vagy maga a szeretet, aki emberré lett és meghalt értünk – már nem képes a puszta ész belátni. A kinyilatkoztatott igazságokhoz szükséges a hit, miközben a kinyilatkoztatott igazságok ésszerűek. Nem ellenkeznek, hanem ráépülnek a természetes észre, s a természetes ésszel utólag leírhatók.

Ezek alapján hogyan fogalmazhatjuk meg a teológiára irányuló alapvető kérdést?

Ha nincs Isten, akkor a világnak sem eredete, sem célja nincs. Ha nincs a világnak célja, akkor vad abszurditásban létezik. Aki vállalja ezt a gondolatot, nagyon bátor ember, hiszen azt mondja ki, hogy az egésznek – semminek – nincs értelme.

Saját életének sincs értelme...

Egzisztenciája sem tart sehová, esetlenül, véletlenszerűen, céltalanul létezik. Aki vállalja ezt, nagy létbátorságról tesz tanúságot, legalább akkoráról, mint aki vállalja, hogy az egésznek van értelme; megérkezik valahová, s ez nem lehet más, mint Isten. Legtöbbször az a probléma, ha valaki nem viszi végig ezt a gondolatot.

Ha észérvekkel el lehet jutni az imént fölvázoltakig, az úgynevezett felvilágosult ember mégis kézzel-lábbal kapálódzik Isten, a személyes Isten valósága ellen. Valami ködöst megfogalmazás talán él benne egy nagyobb hatalomról, de a személyes Istennel szemben folyamatosan hárít. Mintha félne...

A filozófiai istenkép leggyakrabban úgy jelenik meg: létezik valahol egy istenség. Az ellen, hogy valami nagyobbnak lennie kell, a legtöbb ember, a tudós ember sem tiltakozik. Legföljebb agnosztikus marad, mondván, erről úgysem szerezhet megbízható ismereteket, vagy deista, akinek az istenképe desztillált, színtelen-szagtalan, távoli, madáchi istenkép.
Érdekesebb – és ez márt túllép a filozófia fogalomkörén –, hogy a kereszténység alapvetően nem filozófiai, hanem történeti vallás. Ami azt jelenti, hogy Isten megszólalt a történelemben, megmutatta magát. A bibliai kinyilatkoztatás történetek sora. Nem meghatározások gyűjteménye, nem találunk Istenre vonatkozó definíciókat a Bibliában.
Hitünk azon múlik, hitelesnek fogadjuk-e el a názáreti Jézus szavát, aki a történelemben pontosan meghatározható korban élt? S az akkori történet folytatódik az Egyházban és az életünkben is. Akkor vagyunk hívő keresztények, ha elfogadjuk ezt a történetet, az Egyházban megmutatkozó utótörténetével együtt, s életünk részévé válik ennek.
Ez már több a pusztán racionális, desztillált deista istenképnél. Jézus emberré lett, megfeszítették, föltámadt és ebből következően minden embernek örök élete van... Ez a kijelentés a hit lényegét jelenti. A legtöbb ember talán ezt tartja múltbeli mítosznak, legendának, amely ma már nem érvényes.

Korunk nem kedvez a vallási gondolatnak.

Ez több okra vezethető vissza. Betudható az európai racionalizmusnak, a felvilágosodásnak, a kapitalista gazdasági modell felülkerekedésének; a gépies, fogyasztásközpontú, technokrata korban a vallási gondolat idegenné válik. A globalizálódó kapitalista civilizáció egy ideje már anélkül létezik sikeresen, hogy tudomást venne a természetfeletti tengelyről. Hogy meddig marad fönn, az más kérdés...

A bukás tüneteivel egyre gyakrabban szembesülünk.

Ezzel együtt nem vagyok modernitás ellenes. A mai civilizáció számos pozitív vonása ismerhető fel, miközben folyamatosan borotvaélen táncolunk. Valóban nem képes áttörni a hit, nemcsak a keresztény hit, hanem általában a vallásos mentalitás sem. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek sikeres keresztény missziók, nem találkozunk eleven plébániai élettel, hogy a katolikus egyház bizonyos kezdeményezései nem sikeresek. A nagy áttörés azonban valamiért elmarad.
Nyugaton a vallásos gondolat jó kétszáz éve, a korai modern kortól kezdve elveszítette vezető szerepét. Ez a folyamat egy kapitalista technokrata civilizáció globalizálódásával kiterjedt az egész világra. Ma ez már nem az úgynevezett nyugati, hanem egy globális fogyasztói civilizáció kísérőjelensége. A mi életünkben – ma úgy látjuk – ez aligha fog megváltozni. Olyan makrofolyamatként megy végbe, amelyekre nemigen lehet hatásunk. Ezért gondolom, hogy a mai keresztény generáció legfontosabb feladata a hit átmentése, legalábbis addig, amíg majd lesznek olyan időszakok, amelyek jobban kedveznek a hit gondolatának és megélésének.