Évtizedek óta újra egységes magyar nemzetben gondolkodunk, különösen is beleértve – a nyugati magyarok mellett – külhoni, más kifejezéssel határon túli nemzettársainkat. Kántor Zoltán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) nemzetközi és politikatudományi intézetének adjunktusa, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója „kiemelkedő tudományos tevékenysége, valamint a határon túli magyarság érdekvédelme területén végzett fáradhatatlan munkája elismeréseként” kapta a Magyar Érdemrend lovagkereszt kitüntetést augusztus 20-án.

Életrajzából kiderül, hogy bánsági származású.

Temesváron születtem, 27 éves koromig ott éltem. Első diplomámat is a város egyetemén szereztem szociológiából, román nyelven. Ezt követően, 1995-ben felvételt nyertem a Közép-Európai Egyetem politikatudományi szakára. Egy év után beiratkoztam az ELTE politikatudományi doktori iskolára, ezzel párhuzamosan az ELTE angol nyelvű kisebbségszociológiai képzésén vettem részt. A Közép-Európai Egyetemen a nacionalizmuskutatás volt szűkebb területem, s egy évet Edinburgh-ban kutatással töltöttem.

1999-től különböző kormányzati háttérintézményekben dolgoztam, előbb a Teleki László Intézetben, majd a Magyar Külügyi Intézetben. 2011-ben meghívtak a nemzetpolitikai államtitkársághoz, előbb mint tanácsadót, de azzal a céllal, hogy létrehozzam az újabb háttérintézményt, amely közvetlen módon segíti a nemzetpolitikát. Azóta a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója vagyok. A PPKE-n 2001 óta tanítok, 2009-ig megbízott oktatói minőségben, azóta a nemzetközi és politikatudományi intézet adjunktusa vagyok.

Az 1990-es évek elején kacérkodtam a politikával is, az 1989-es romániai rendszerváltáskor részt vállaltam az ifjúsági szervezetek munkájában. Úgy gondoltam, ifjúságpolitikai vonalon részt veszek a közéletben. De hamarosan rájöttem, nem rendelkezem politikusi vénával, egyre jobban zavart a politika és a tudomány logikája közötti – akkor még csak érzés alapján megállapított – ellentét. Ezért aztán úgy döntöttem, a tudomány mellett kötelezem el magam.

Említette, hogy Magyarországra áttelepülése után a Közép-Európai Egyetemen tanult. Milyen tapasztalatokra tett szert?

Sokat tanultam ebben az intézményben. Komolyan vettem a stúdiumokat, izgalmas volt beszélgetni, vitatkozni más országokból érkezett és más nézeteket valló hallgatókkal. Bennem addigra már kikristályosodtak a nacionalizmussal, a nemzettel kapcsolatos nézeteim. A Közép-Európai Egyetem egyébként rendszeres készülést követel a hallgatóktól, s mindenkinek jót tesz a terhelés.

Amikor oktatok, ugyanazt adom elő, bármelyik egyetemre hívnak is meg, legjobb szakmai tudásom szerint. Az oktatás a tudományos hozzáálláson túl morális állásfoglalást is követel. A magam szakterületén alapértékeket közvetítek tudományos és erkölcsi téren egyaránt. Arra törekszem ugyanakkor, hogy politikai nézeteim ne kapjanak hangot a hallgatók előtt.

A külhoni magyarokkal foglalkozom, s fontosnak tartom, hogy az ottani magyar közösségek erősödjenek. Ez jelenthet elfogultságot, de amikor kutatok, kutatási programokat menedzselek, a valóság, az igazság feltárására törekszem, mert csak így tudok a politika számára használható javaslatokat tenni. Valamennyi munkatársam ilyen szemlélettel rendelkezik.

Felnőtt koráig kisebbségi létben élt. Bánsági – vagy bánáti – lévén milyen származású, milyen identitású?

Édesapám magyar, édesanyám német. Magyar iskolába jártam, magyar identitás alakult ki bennem, de a német tudat is fontos számomra.

Kettős kötődés... Akár hármas kötődésről is beszélhetünk?

Nem, román identitással nem rendelkezem. Általában nem jellemző, hogy a kisebbségieknek – amennyiben nem magyar – román vegyes házasságból születtek – román identitásuk legyen.

A kettős identitás esetén az egyik általában erősebb. Hogy melyik, ezt a szocializáció határozza meg. Ha szüleim német iskolába küldtek volna – mint ahogyan szóba is került –, akkor valószínűleg a német identitás lenne erősebb bennem.

A kisebbségi létet hogyan élte meg Romániában?

Gyerekként nemigen reflektáltam erre. Temesváron a magyarok és a németek összesen a lakosság 10 százalékát tették ki. Azóta ez az arány tovább csökkent. Hatéves koromban három nyelven beszéltem, ez természetes volt akkoriban a városban. De éltek ott szerbek, zsidók és cigányok is. Hat-hétéves koromig multikulturális környezetben nőttem fel, anélkül hogy ismertem volna ezt a fogalmat. Olykor nehéz elmagyaráznom ezt a világot a magyarországi hallgatóknak, akik kevésbé ismerik az ilyen multikulturális valóságot.

Nem alakult ki önben kisebbségi komplexus?

Nem, s csak később reflektáltam ilyen szempontból természetes életközegemre. Édesapám tizenöt éves koromban a feketepiacon megvásárolta a Révay nagylexikon tizennégy kötetét. Román történelemkönyvekből tanultam – bár magyar iskolába jártam –, s a Révay lexikonból jöttem rá a következőre: nem igaz, hogy az úgymond három román fejedelemség – Havasalföld, Moldva és ők hozzásorolják Erdélyt – ősidők óta egyesülni akart. Még nem értettem az összefüggéseket, de az olvasottak megdöbbentettek. Aztán egy-két elszólás hatására az osztályban kezdtem föltenni a magam kérdéseit.

Már katona voltam, amikor szembesültem a román – magyar ellentéttel. Korábban szüleim – féltésből – nagyon vigyáztak, mit mondanak előttem. A katonaságnál viszont az erdélyi románokkal való beszélgetés során ütköztem a magyar – román viszonyra vonatkozó kérdésekkel. Az is kiderült számomra, hogy a havasalföldi és a moldvai románoknak fogalmuk sincs arról, hogy magyarok is élnek Romániában. Katonatársaim igen rossz szemmel nézték, hogy magyar könyveket és hetilapokat olvasok.

Egyre nyitottabb szemmel jártam a világban. Temesvár mindig is más arculattal rendelkezett, mint Kolozsvár, ahol a román és a magyar értelmiségiek közötti feszültség mindig érezhető volt. Temesvár kevésbé számított magyar értelmiségi fellegvárnak, a németből vett elnevezéssel nyoma sem volt a kulturkampfnak.

1989-ben nyílt meg előttem a világ, közben magamat is meg akartam érteni. Ezért fordultam vizsgálódásaimban a kisebbségi kérdések, a nemzet, a nacionalizmus fogalma, az interetnikus viszonyok felé, s később ez a szakmámmá vált.

Egyes nézetek szerint az erdélyi román értelmiség másként viszonyult a magyarokhoz, Erdély státuszához, mint a moldvaiak vagy a havasalföldiek. Smaranda Enache és Sabin German nevét szokták említeni.

Igen vékony értelmiségi rétegről van szó, de az erdélyiek mellett ismertek olyan bukaresti intellektuelek is, akik elvi alapon állnak hozzá a többség – kisebbség viszonyához, az emberi jogi kérdésekhez. Az erdélyi román értelmiség szűk rétege valóban partnernek tekinti a magyarokat Erdély modernizációs folyamatában, amelyet azonban Bukarest gátolni igyekszik.

Kutatási területei között említette a nacionalizmust. Ennek a kifejezésnek negatív a konnotációja a közbeszédben.

A nacionalizmus-elméletek azt magyarázzák el, hogyan jön létre a nemzet, hogyan intézményesülnek a társadalmak nemzeti alapon. A gyökerekig kellett visszamenni, hogy megértsük a mai konfliktusok lényegét.

Ha megnézzük, 1989 Európájában és az utána következő években az összes konfliktus nemzeti alapon jelentkezett, akár a volt Jugoszlávia vagy a volt Szovjetunió felbomlását nézzük, de érvényes ez a skót, a katalán törekvésekre is. Mindenütt igen erős nemzeti kötődéssel találkozunk, és ez nem is fog elenyészni.

A nacionalizmust általában negatív konnotációval használják. Célul tűztem ki magamnak, hogy megmentsem ezt a fogalmat a társadalomtudomány számára, én ugyanis semleges, leíró fogalomnak tekintem. Leíró fogalomnak, amely a nemzeti intézményesülést írja le. Minimalista módon használom, mert ez segít a folyamatok értelmezésében. Ha azonban értékkategóriákat társítanék hozzá – jó-e ez vagy rossz –, akkor az már nem társadalomtudomány lenne.

Vita folyik a szakirodalomban, hogy mi volt előbb, a nemzet vagy a nacionalizmus? Én azokkal a megközelítésekkel értek egyet, amelyek azt mondják, a társadalom nyelvi és kulturális alapon homogenizálódni kezdett, s ez jelentette a nacionalizmus kezdetét; a nacionalizmus a társadalmi átalakulás következtében alakul ki. Ahogy Ernest Gellner mondja: a nacionalizmus létrejötte nem filozófiai, hanem szociológiai szükségszerűség volt. Majd értékké vált a nemzet: a „mi” nyelvünk, a „mi” kultúránk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a sajátjukat felsőbbrendűnek tartják a másikénál, de az övék, s ezen van a hangsúly. A történelmi konfliktusokban aztán mindez kiéleződött.

Mennyiben játszik szerepet a nemzeti sérelmekben, a nemzetek közötti konfliktusok fölerősödésében a politika?

A politika – mint az élet más területein – ebben is szerepet játszik. Ez a politika jellegéhez tartozik. Nincs az a társadalmi jelenség, amelyben nem jelentkezne a politika. Így működik a társadalom. A politika azonban nem tudna nemzeti alapon mozgósítani, ha nem lenne meg ennek az alapja. Mindig vannak, akik nemzeti vagy osztály, vallás, régió, netán foglalkozás alapján meg tudják fogalmazni a „mi” és az „ők” viszonyát – adott érdekek alapján –, és kiélezik ezt. Nem akarnak feltétlenül konfliktust, egyszerűen csak védik saját népüket, nyelvüket, vallásukat, rétegüket, foglalkozási csoportjukat.

A tudomány és a politika határainak kérdéseit veti fel ez.

Sokkal jobban össze fonódnak, mint talán feltételezzük. Az egyik legnehezebb kérdés a kutató számára, hogyan tudja különválasztani őket. S hogy ne a saját nézeteit – netán érzelmeit – vigye bele az elemzésbe.

Az Európai Unión belül ma olyan politikai áramlatok is jelentkeznek, amelyek ki akarják iktatni a nemzetit, s egy ettől független európaiságot kívánnak megfogalmazni.

Szakmaiatlan megközelítésnek tartom, amikor a nemzetet, a nacionalizmust nemlétezőnek akarják láttatni, vagy úgy gondolják, hogy a társadalmak a nemzeti jelenséget figyelmen kívül hagyva is megszervezhetők. Tetszik vagy nem tetszik, Európa 150-200 éve nemzeti alapon szerveződik, s ez fontossá vált úgy az egyén, mint az államok számára.

A történelmi idő még nem haladt túl ezen?

Nem is fog túlhaladni. A nacionalizmus azt jelenti: egy közösségen belül mindenki magyarul, franciául beszél – és sorolhatnám a többi nyelvet –, értik egymást az emberek. A nacionalizmus fő eredménye – mint már említettem –, hogy homogenizálja a társadalmakat. A modern társadalom nem létezhet egymással kommunikáló emberek nélkül. Mindig voltak persze túlkapások (egészen tragikusak is), az emberiség igen leleményes abban, hogy minek a nevében irtsa ki a másik részt; most éppen a nemzetre hivatkoznak, korábban másra. Ha esetleg egyszer elenyészik a nacionalizmus, találnak mást, aminek szellemében folytatható az ellenségeskedés.

Nem fogadható el az a megállapítás, hogy ha kiiktatjuk a nacionalizmust, béke és boldogság köszönt ránk. A nacionalizmus ugyanakkor – tévesen – valamelyest átvette a vallás szerepét is.

Nem látom közeledni azt a hatalmas változást, amely előidézte a nacionalizmus kialakulását, s attól kezdve ennek alapján szerveződött a társadalom. Az európai kultúra, az európai civilizáció fontos alapja ma is a nemzethez való tartozás. Szétesne a társadalom, ha nem lennének összetartó kötelékek, a vallási kötelékeket is ide értve.

A mai fiatal nemzedékek tagjai közül sokan elvándorolnak. Az a tény, hogy Magyarországon születtek és itt nőttek fel, másodlagossá kezd válni számukra. Nemzetköziségről álmodnak, amely az angol nyelvben vagy annak egyszerűsített változatát beszélve ölt testet számukra.

Valóban létezik ez a jelenség. De azt látom Erasmus-hallgatóimnál, ettől ők még éppen olyan franciák, portugálok maradnak. A mi egyetemistáink is jól érzik magukat külföldön, de attól még magyarok maradnak. A másik kultúra megismerése önreflexióra késztet mindenkit, aki találkozik vele. Külföldön gyakran még jobban felértékelődik a saját nyelv és kultúra. A külföldre távozott magyarok közül sokan keresi azokat a helyeket, ahová hétvégi iskolába beadhatják gyermeküket. Ha jól tudom, egyedül Londonban 22 hétvégi magyar iskola működik.

A magyar ifjúsági felmérésekből látjuk, a nemzeti identitás hangsúlyos a fiatalok számára, az pedig egyértelmű, hogy a külhoni magyarok számára igen fontos.

Hogyan látja a határon túli – külhoni – magyar kisebbségi létben élők sorsát a kutató szemével?

Azzal a céllal hozták létre a Nemzetpolitikai Kutatóintézetet, hogy a magyar kormány számára olyan ismereteket nyújtson, amelyek alapján jobban tudja támogatni a külhoniakat. Tudományos alapon szakpolitikai javaslatokat teszünk. Ennek egyik első feltétele, hogy minél jobban megismerjük a külhoni társadalmakat. Sok kutató foglalkozik ezzel, s mi újabb és újabb programokat kezdeményezünk (szoros együttműködésben a Nemzetpolitikai Államtitkársággal és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-vel), amelyekre a magyar állam támogatáspolitikáját építheti. Egyben olyan tudományos intézetként működünk, amely – magyarországi, külhoni és nemzetközi – konferenciákon mutatja be kutatási eredményeit, magyar és angol nyelvű folyóiratunk van, könyveket írunk, szerkesztünk.

A külhoni területeken megnyilvánuló asszimilációról hogyan vélekedik?

Természetes folyamat, amelyet nemzetpolitikai – nem tudományos – szempontból szomorúnak tartok. Felvidéken a lakosság mintegy 31 százaléka vegyes házasságban él, Erdélyben ez jóval alacsonyabb, körülbelül a fele, Kárpátalján ugyancsak alacsonyabb. Szeretnénk a helyzetkép felvázolásán túl olyan javaslatokat tenni, hol és hogyan lehetne ezt a tendenciát legalább lassítani.

Amikor kutatok – kutatunk –, a tudományos standardokhoz tartjuk magunkat, de amikor javaslatot teszünk, ez már alkalmazott tudomány, amelynek összhangban kell lennie a nemzetpolitikával, a külhoni magyar közösségek igényeivel. S nagy kérdés, képes-e a tudomány a maga tudásával valamilyen változást előidézni?

Kántor Zoltán életrajza a kari honlapon itt olvasható.