Az arab nyelv és a közel-keleti kultúrák ismerete egyre nagyobb hangsúlyt kap az utóbbi években. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) arab tanszékének adjunktusát, Dr. Speidl Biankát a Magyar Érdemrend Polgári Tagozat aranykeresztjével tüntették ki augusztus 20-a alkalmából „az Európán kívüli kultúrák értékrendjének megismertetését szolgáló kimagasló színvonalú tudományos és elemzői tevékenysége” elismeréseként.
Bár Budapesten született, gimnazistaként Salgótarjánban élte meg a rendszerváltozás viharos éveit, s a történéseknek családi háttere miatt nem csak szemlélője volt.
Szüleimmel két és féléves koromban Budapestről vidékre költöztünk. Édesapám, történész-muzeológus végzettséggel az újságírás mellett döntött, s úgy gondolta, szakmáját a vidéki Magyarország megismerésével gazdagíthatja. Előbb Nyíregyházán éltünk 11 éves koromig, majd Salgótarján lett az otthonunk. Édesapám, Speidl Zoltán 1987-ben leleplező cikket írt az MSZMP Nógrád Megyei Bizottságának első titkáráról, Devcsics Miklósról, ami óriási visszhangot keltett. Az ÉS (Élet és Irodalom című hetilap) aktuális számát az egész megyében bezúzták, de az írás xeroxozva terjedt. A rendszerváltoztatás előtt már a megyei ellenzék vezéralakja lett, és 1990-ben egyéni választókörzetben országgyűlési képviselővé választották az MDF színeiben.
Kamaszkora ezek szerint a politika jegyében telt?
Emlékszem, a városban már 1990 őszén nagyon nagy hangulat uralkodott, amit természetesen aktívan gerjesztettek. Első gimnazistaként éltem meg 1990 októberében a taxis sztrájkot, amely Salgótarjánban szélsőséges formát öltött. Éppen az iskolába mentem, s egy hatalmas transzparensen ezt olvastam:„Akasszátok fel Antallt, Jeszenszkyt és Speidlt.” Apám pedig minden hitével és erejével azért küzdött, hogy az átmenet Salgótarján számára elviselhető legyen. Hagyatékának rendezésekor rengeteg olyan levelet találtam, amelyben kérésekkel fordultak hozzá, és számos olyan irat is előkerült, amelyekben ő ezeket a kéréseket továbbította, intézte. Egyforma komolysággal foglalkozott az egyéni problémákkal és az ipar leépítése miatt kialakult feszültségekkel, folyamatosan kereste a megoldásokat, végtelenül elkötelezett és becsületes ember volt. Ám rövid időn belül rosszindulatú légkör vett körül minket. Telefonhívásokkal és egyéb módon zaklatták a családot. Nehéz évek következtek. Szüleim arra gondoltak, jobb, ha kiemelnek engem ebből a környezetből, ezért Budapesten, az Eötvös Gimnáziumban érettségiztem.
Milyen irányban folytatta tanulmányait?
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem az alma materem. Angol – történelem szakon kezdtem, amelyhez harmadik szakként felvettem az arabot is. Megjegyzem, édesapám ekkor még nem volt az egyetemen, ő néhány évvel később kezdett el tanítani, és mintegy tizenöt éven át volt a Kommunikációs Intézetében az írott sajtó szakirány vezetője.
Az első évfolyamhoz tartozott, amely Piliscsabán kezdte tanulmányait. Mikor fordult érdeklődése az arab nyelv és kultúra felé?
Történelem szakosként az arab történelmet Maróth Miklós professzor tanította, a téma pedig felkeltette az érdeklődésemet. Úgy gondoltam jó specializáció lenne. Másrészt, az ELTE arab tanszékének vezetője, Fodor Sándor édesapám egyik legközelebbi barátja volt. Gyermekkoromban arról álmodtam, hogy megismerjek távoli tájakat és embereket. Nem a turisták felszínes benyomásaira hagyatkozva, hanem hogy hónapokat, akár éveket töltsek el idegen vidékeken. Az arab szak hatéves képzésének első esztendejében nyelvi alapozás folyt. Közölték velünk: egy évet – ösztöndíjjal – kötelező valamelyik arab országban töltenünk. Arra gondoltam, ennél izgalmasabb kötelezettség nincs a világon.
Így került ki 1999-ben Tunéziába.
Majd 2002-ben Szíriába, s mindkét országban egy-egy évig éltem. Akkoriban még távol az otthontól, saját kultúránktól, a kapcsolattartás bevett módja a hagyományos, kézzel írott levél volt. Visszatekintve úgy gondolom: ha valaki meg akar ismerni egy másik kultúrát, abba teljesen bele kell merülnie, hogy a képek, a hangok, a zajok, az ízek „beleégjenek” a memóriájába. Olyan ez, mint amikor az ember víz alá merül. Fulladozik, de az utolsó pillanatban mégis eléri a felszínt.
Jó és rossz benyomások egyaránt értek. Tunéziában több mint háromszázan laktunk leányok egy egyetemi kollégiumban. Szigorú körülmények között éltünk. A kollégiumhoz összesen kilenc mosdó és hat zuhanyozó tartozott. A szobákban nem volt konnektor. A tél ugyan nem hosszú, de kint öt fok volt, az épületben pedig tíz fok. Meleg víz csak este tíz és éjjel egy óra között folyt.
Legtöbbünk gondolataiban Tunézia egy szekuláris, turisztikai célországként él.
Az intézet, ahol tanultam, Habib Burgiba, a korábbi elnök nevét viselte. Ő teremtette meg a tunéziai szekularizáció strukturális alapjait és kereteit, nevezhetném Tunézia Atatürkjének. A lányok ennek ellenére rendszeresen imádkoztak, a ramadán idején böjtöltek, bár Burgiba ellenezte a ramadán havi böjtöt, és a hidzsáb viselése is tilos volt. Szíriában teljesen más tapasztalatokat szereztem, élhető, barátságos, biztonságos közeg.
Ezt ma már nehéz elképzelni.
Damaszkuszban az egyetem arab szakos és angol fordítástechnikai óráira jártam. Életem legszebb éve volt, minden vallásból és felekezetből lettek barátaim, mondhatnám, családjaim. 2011-ig minden évben visszajártam hathetes időszakokra. A barátaim sosem engedték, hogy szállodában vagy bérelt szobában lakjam. A közelmúltban mindannyiukat meglátogattam, hála Istennek, jól vannak, és még mindig a hazájukban élnek.
Az arab világgal való találkozása során milyen benyomásokat szerzett vallási identitásukról?
Angliában doktoráltam, közben Libanonban is hosszabb időt töltöttem. Mindhárom arab ország egészen más. Az arab világról beszélni olyan, mintha Európát – Bulgáriától Izlandig – egységesnek gondolnánk. A kutatók egy része azt javasolja, ne is iszlám vallásról, hanem iszlámokról beszéljünk, olyan mélységű eltérések mutatkoznak az egyes országok között. Annyiban egyetértek ezzel, hogy mindhárom, általam megismert országban egészen eltérő tapasztalatokat szereztem. Ugyanakkor az iszlám logikája, amely megadja a muszlim közösségek belső dinamikáját, mindenütt ugyanaz.
Az iszlámra jellemző alapvetések, szabályok, előírások és mindenekelőtt a sajátos belső logika, a magukat muszlimnak valló közösségek és a muszlimok életében mindenütt jelen vannak, még akkor is, ha más és más formában fejeződnek is ki. Letagadhatatlan a közös gyökér. Az iszlám vallási szokások megismerésével és a helyi emberek között élve megnyílnak azok a kapuk, amelyek a felszínes benyomásokon túl az iszlám civilizáció mélyebb rétegei felé vezetnek. Ehhez persze az kell, hogy az ember folyamatosan reflektáljon, értelmezzen.
Tunézia, Szíria és Libanon. A hétköznapi életben, illetve az európaiakkal szemben tanúsított magatartásban milyen különbségek mutatkoznak?
Tunézia, mint említettem, szekularizált ország volt a közelmúltig. Egy nőnek mégsem lehetett egyedül sétálnia Tuniszban. A férfiak rámenőssége a tunéziai lányokat is zavarta, a nyugati nőket pedig kifejezetten zaklatták. Amikor Kajravánban, a berberek között az iszlám egyik legrégebbi mecsetét kerestük fel, a helyiek nem álltak velünk szóba, délebbre a távolságtartás csak fokozódott. Az egyik, egyébként nagyon kedves kollégiumi társam feltette nekem a kérdést, amikor látta, hogy eljárok a francia közösség miséire, hogy miért nem térek át az iszlámra, hiszen a hit már megvan bennem. A hitem személyiségem része, nem váltogathatom, mint egy ruhadarabot, válaszoltam.
Ezzel szemben Szíriában Húsvétkor a palesztin, hidzsábot viselő háziasszonyom halat ábrázoló mozaik tállal ajándékozott meg. Hozzátette: ő tudja, mit jelent a hal szimbólum a keresztények számára. Szíriában udvariasan viselkedtek a külföldiekkel. A szír városi muszlimok ismerik a kereszténységet, hiszen sok helyütt jelentős keresztény közösségek éltek (sajnos már múlt időben kell ezt említeni). Tisztában vannak azzal, hogy a keresztények mennyire ragaszkodnak a vallásukhoz, s a keresztényeknek az állami politika garantálja az elismerésüket.
Libanon, a régi Szíriából kiszakított kis terület, olyan társadalom, amely nem heverte ki a korábbi háborús évtizedeket. Ami 1975 és 1990 között zajlott Libanonban, az ma is érződik. Egyébként ők nem polgárháborúnak nevezik, hanem az „idegenek háborúja Libanon ellen”. Ez részben igaz, hiszen, ami a masszív külföldi jelenlét és a külföldi érdekeltségek miatt történt, azt sem Libanonban, sem Szíriában nem nevezhetjük klasszikus értelemben vett polgárháborúnak. Libanon névleg demokratikus ország, de generációk mentek tönkre, a génekbe ivódott az agresszivitás, a gyanakvás.
Az iszlám világban a vallás, a törvény és a hétköznapi élet elválaszthatatlanul összetartozik, s meghatározzák egymást.
Az iszlám olyan vallás és eszmeáramlat, amelynek célja, hogy a hétköznapi földi valóságot a Koránban kapott kinyilatkoztatás és a későbbi prófétai kijelentések szerint átalakítsa. Ez az egyik közös pont az országok között. A vallásos muszlim számára valóban elválaszthatatlan tényezők ezek. De az, hogy egy nem muszlimmal szemben hogyan viselkednek, azt az adott terület kulturális közege, az ott honos vallásjogi irányzatok szabályai, hagyományai határozzák meg. Ha felszínesen találkozik valaki az iszlámmal, vallásként érzékeli, mert az emberek arról beszélnek, miben hisznek, és azt látjuk, ez milyen szokásokban ölt testet. Az iszlám azonban nem pusztán vallás, hanem olyan gazdasági, társadalmi és politikai rendszer, amelynek ihletője egy kinyilatkoztatásnak tartott szöveg.
Hogyan lehetne ezek alapján megfogalmazni az iszlám törekvését?
A muszlim ember feladata, küldetése az, hogy – mint már említettem – a materiális valóságot átalakítsa a kinyilatkoztatásban kapott elvárások, normák, isteni akarat szerint. Ebben ragadható meg önmeghatározásuk. Ez ugyanolyan fontos számukra, mint a keresztények számára kimondani, hogy Jézus Krisztus Isten Fia. Az iszlámban a vallás tehát soha nem maradhat magánügy, mindig megnyilvánul cselekedetekben, társadalmi, politikai, gazdasági szervezőelvként.
A mai migrációs folyamatot látva fel kell tenni a kérdést: civilizációk ütközéséről van-e szó? Hogyan látja ezt ön, az egyetemi oktató és a Migrációkutató Intézet vezető kutatója?
Nem gondolom, hogy a keresztény és az iszlám civilizáció harca általános érvénnyel kijelenthető valóság lenne. Vannak olyan helyek és idők, amikor a két civilizáció úgy találkozik egymással, hogy az valóban feszültségekhez vezet, adott esetben harccá fajul. Európa pillanatnyilag ilyen civilizációs konfliktus színtere, de ennek kialakulásában Európát tartom elsősorban felelősnek.
Európában ma azt tapasztaljuk, hogy két civilizáció feszül egymásnak ugyanabban a földrajzi térben. Ha az iszlám civilizáció a glóbusz egyik pontján létezik és a keresztény vagy nyugati civilizáció a másik pontján, akkor számos együttműködés lehetséges. A 21. század már az együttműködések kora kellene, hogy legyen. Mindenkinek ez az érdeke. De a jó szomszédság alapja a jó kerítés. Természetesen működő államokról beszélek, nem terrorszervezetekről, mint például az Iszlám Állam (ISIS). A muszlimok, akárcsak a nyugatiak, elsősorban élni akarnak, virágozzon a gazdaság, növekedjen a GDP, egyszóval földhözragadt céljaik vannak, mindezt persze, „Allah nagyobb dicsőségére”.
Mégis jelentkezik az európai civilizációval szembeni ellenségesség.
Meg kell azonban jegyeznem, hogy az iszlám világon belül a síita – szunnita ellentét ugyancsak civilizációs küzdelemnek tekinthető, ám ha ezt jobban megvizsgáljuk, azt látjuk, tulajdonképpen politikai és gazdasági versengés folyik az iszlám két ágát képviselő regionális nagyhatalom, Szaúd-Arábia és Irán között, de Törökországot is ide sorolhatjuk.
Az, hogy Európa ma valóban konfliktus színtere, két okra vezethető vissza: az egyik a korábbi századok európai gyarmatosító magatartása, a másik az elmúlt évtizedek azon európai politikája, amely a gazdasági migrációban látta a romló demográfiai adatok mellett a munkaerő utánpótlását. Ugyanakkor ennek a gazdasági migrációnak nem teremtették meg a gazdasági, társadalmi hátterét. Nem is gondoltak arra, hogy az integráció egyáltalán kérdés lehet. Ehhez harmadikként társul a petrodollárokkal terjesztett szélsőséges, konzervatív vahhábizmus, és az Európában rendkívül befolyásos Muszlim Testvériség működése.
Miben látja az európaiak felelősségét, feladatát?
Európában az 1990-es évektől kezdve a neoliberális irányvonal markánsan hangsúlyozta az állam kivonulását, mondván, a piac szabályozza a társadalmakat. Az állam egyre kevésbé avatkozzon be a társadalmi folyamatokba, a lényeg az olcsó munkaerő és a fogyasztóképes kereslet. Az eltérő kultúrájú közösségek együttélését azonban világos szabályrendszerek mentén kellene összehangolni.
Akik a közelmúltban érkeztek, nagyon sok gondot jelentenek, traumatizáltak, többségük már hazájában is peremre szorult. Európa ilyen értelemben ma valóban civilizációs konfliktus színtere. Abban, hogy a konfliktusból ne vesztesként kerüljünk ki, csak a szilárd identitás és a megalkuvásmentes értékrend segíthet.
