Isten dicsősége – a teremtés szépsége
Teológiai tanárok konferenciája a PPKE Hittudományi Karán

Kétnapos konferenciát rendeztek a címben említett témáról január 24 – 25-én. Az elhangzott tizenhat előadás a szépség fogalma körül mozgott. Az előadások másik fókuszaként az Isten dicsősége szerepelt, mert ez a két fogalom – ez a két valóság – korrelál egymással. Ahogyan a teológiai szaktudományok egymásra épülnek, úgy épültek egymásra az előadások. Puskás Attila, a konferencia fő szervezője egy balthasári gondolattal indította a konferenciát: a svájci teológus úgy érezte 1961-ben, amikor papírra vetette művét, hogy a szépséget nagyrészt elfelejtette a nyugati teológia, s itt lenne az ideje, hogy ismét beemelje gondolkodásába. Nagy elszegényedést jelent, folytatta Puskás professzor, „ha nem tudunk rácsodálkozni a szépre, nem tudjuk érzékelni azt, ha Isten dicsőségére, szépségére már terjed ki a figyelmünk. Ebben az esetben kiüresedik a jóról és az igazról szóló gondolkodásunk is. A mai ember mintha megfeledkezne az igazságról és a jóságról, mintha nem lenne hozzá kellő bátorsága, miközben félti a szabadságát. Mindenkiben ott él az igazra és a jóra törekvő vágy, csakhogy ezt a vágyat fel kell tudni szítani. A szép ehhez vezető út. Az igaz és a jó a szépben ragyog fel, elbűvöl, megigéz bennünket. Az előadások olyan előadóktól hangzanak el, akik Isten szépségétől és dicsőségétől elbűvölten folytatják teológusi hivatásukat.

Racs Csaba (Egri Hittudományi Főiskola)) arra a kérdésre kereste a választ, mit takar Isten dicsősége az Ószövetségben? A papi hagyományból származó sinai teofániát – istendicsőítést – elemezte, utána Izaiás próféta és Ezékiel próféta könyvéből idézte az istendicsőítés megjelenését az ószövetségi időkben. A papi hagyomány – állapította meg – tiszteletből kerüli Isten közvetlen megnevezését, ezért kozmológiai istenábrázolásról beszélhetünk.
Oláh Zoltán (Gyulafehérvár) Az egek hirdetik Isten dicsőségét... (Zsolt 19,2) Isten dicsősége és a természet szépsége a zsoltárokban címmel értekezett. Három zsoltár (19, 29 és 8) elemzésével mutatta be, hogy „Isten megosztja dicsőségét azokkal, akiket meghívott". S már az ószövetségi ember „a teremtés szépségéből megismerheti Isten dicsőségét".
Dicsőség mint teremtő kapcsolat János evangéliumában. Szatmári Györgyi (Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola) személyes vallomásként kifejtette: „Az az elbűvöltséget, amelyet Isten szavával való találkozás jelent a Szentírásban, tudom-e úgy képviseli, hogy ennek az elbűvöltségnek a megállapításán túl a hallgató eljusson ahhoz, aki engem elbűvölt a szövegen keresztül".
Néhány mozzanatot villantott fel a negyedik evangéliumból – mindenekelőtt a prológust – amely Isten dicsőségét említi. „S ennek kapcsán az ember és Isten népe újjáteremtésének tükörcserepei lesznek."
Martos Levente Balázs (Győri Hittudományi Főiskola) „Vidimus gloriam eius." A biblikus teológia célja és feladata Hans Urs von Balthasar teológiai esztétikájában című előadásában megállapította: „A teremtés szépségének, illetve Isten dicsőségének teológiai olvasata a 21. században aligha képzelhető el Hans Urs von Balthasar munkásságának méltatása, illetve recepciója nélkül." A svájci teológus A dicsőség felfénylése. Teológiai esztétika című munkája alapján megállapította: az igazság, a jóság és a szépség mindig csak együtt érvényesülhet. „Jézus Krisztus az emberi létet használja fel arra, hogy kifejezze Isten dicsőségét." A Szentírás pedig az az új test, amely utal Jézus Krisztusra, akiben kifejeződik az Atya dicsősége.
A Pécsi Tudományegyetem tanára, Heidl György előadásának címe szinte provokatívan hangzott: Jézus Krisztus szépsége és rútsága. Az egyházatyák szövegei alapján, különösen Szent Ágostont említve arra keresve a választ, hogyan formálódott a személyiség a művészetek és a szépség által a patrisztikus korban, teológiai esztétikai megközelítésben?
Szent Ágoston Jézus Krisztus testi megjelenésével kapcsolatban azt mondja: „Számos különféle elgondolás és elképzelés lehetséges, jóllehet, olyan volt, amilyen volt. Az Urunk, Jézus Krisztussal kapcsolatos hit szempontjából nem annak van jelentősége, amit a lélek a valóságtól talán egészen elrugaszkodott módon képzel el, hanem annak, amit faj szerint gondolunk az emberről..." Mit gondolunk az emberről, akit Krisztus megváltott?
Nincs jelentősége annak a nyugati gondolkodásban – folytatta –, hogy a történeti Jézus fizikai megjelenésében hogyan nézett ki. Szemben a keleti gondolkodással, ahol létezik a kanonizált Krisztus-ikon, amely a történeti Jézushoz kapcsolódik. Ebben a „nem kézzel festett kép fogalma kulcsszerepet játszik".
Az előadó megállapította: a belső megjelenés fontossága elfedi a külső megjelenést. Ágoston arra a következtetésre jut: Krisztus formátlansága formálja meg az embert. Krisztus rútsága teszi széppé az embert. „Ha Jézus nem akart volna formátlan lenni, te nem kaptad volna vissza formádat, amelyet elveszítettél." A forma a szépséget jelenti, „formátlanul függött a kereszten, az ő formátlansága azonban a mi szépségünk volt". Ez a gondolat mély teológiai rendszerbe ágyazódik, aminek az alapja János evangéliumának prológusa, a teremtés és az újjáteremtés párhuzama. „A rútra formálódott ember újraszólítása az ősképhez."
Ál-Areopagita Szent Dénes Isten dicsőségéről és a teremtés szépségéről az Isten nevei VIII. és X. – XII. része alapján. Vassányi Miklós (Károli Gáspár Református Egyetem) a Kr. u. 5 – 6. században élt, görög nyelven író teológus művét idézve megállapította: Dénes szerint „Isten természete a mindenkori meghaladás, tulajdonképpen önmaga örökös meghaladása, felülmúlása, az állandó túllépés, egyfajta programozott progresszió, vagyis a kimeríthetetlenség, közelebbről a kimeríthetetlen produktivitás." Az előadó konklúzióként a következőképpen fogalmazott az elemzett mű alapján: „Isten lényegileg közvetítés nélkül hat a teremtésben, melynek rendje és szépsége így közvetlenül tudja kifejezni Isten dicsőségét."
A szépség mint Istenhez vezető út a középkorban. Szeiler Zsolt (Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola) plótinoszi és ágostoni alapokon kifejtette: „Ahhoz ugyanis, hogy a lélek megpillanthassa Istent, előbb hozzá kell hasonulnia, meg kell tisztulnia, magára öltve az erényeket. Ezzel a lélek megtisztul, leegyszerűsödik, és maga is eggyé és széppé válik, méltóvá a Bölcsesség és az Egy megpillantására... A lélek a szép valódi tapasztalatában maga is egységesül, valódibbá, igazabbá válik. Az igazság kutatása, az erények képére formálódás, a szép szeretete tehát egy és ugyanazon folyamat, ugyanannak más-más aspektusa." Az előadó kitekintést adott másik két középkori teológus, Szentviktori Hugó és Szent Bonaventura szépségtanára is.
Janka Ferenc (Veszprémi Hittudományi Főiskola) Isten dicsősége és az emberi transzcendentalitás horizontja című előadásában XVI. Benedek pápának abból a megállapításából indult ki, mely szerint ki kell szélesíteni a racionalitás transzcendentális horizontját. Ez a horizont a történelem során ugyanis beszűkült. „Milyen feltételekkel lehetne újra kiszélesíteni ezt a horizontot az igazi „szélesség és hosszúság, magasság és mélység" felé (vö. Ef 3,18), miként lehetne a transzcendentális intimitásban, intenzitásban és totalitásban evidenciaként megtapasztalni, felfoghatatlan titokként megismerni, szeretetben kommunikálni, kooperálni azzal a Transzcendenciával, aki létünk eredete, fenntartója és célja. Akinek minden értelmet meghaladó szeretete és dicsősége (Ef 3,19) éppen abban nyilvánul meg, hogy „mindeneket felülmúl, mindent áthat, és mindenben benne van" (Ef 4,6)." Az emberi történelemből vett példákkal jellemezte, hogy Isten dicsőítése egészen különbözik az ember dicsőítésétől, ugyanakkor az emberi létben – transzcendentális horizontjában – tükröződik Isten dicsősége és szépsége.
Fabiny Tibor (Károli Gáspár Református Egyetem) Martin Luther és az amerikai teológus, Jonathan Edwards teológiáját hasonlította össze, Összeegyeztethető-e Luther theologia crucisa Jonathan Edwards theologia gloriaejával? – című előadásában. „Első látásra igen ellentétes teológiát képviselnek: Luther a kereszt teológiáját, Edwards a dicsőség teológiáját... Edwards dicsőség teológiája sub speciae aeternitatis szemléli (és ezt csakis szemlélni lehet) Isten teremtett világának szépségét. Ez a szépség Isten legkisebb teremtményeiben, a selyemhernyóban vagy a történelem üdvtörténeti panorámájában egyaránt megmutatkozik, sőt a hívő ember számára Isten dicsősége még a bűn homályán át is felsejlik. Edwards kamerája madártávlatból tanulmányozta és csodálta Isten művészetét. Luther nem kevésbé tehetséges operatőrnek bizonyult, aki más, de hasonlóan jó „filmkészítő művészként" premier plánban megváltásunk drámájára, Krisztus keresztjére, a mélységre fókuszált, innen látott és láttatott mindent. A Krisztus kereszthalálából fakadó isteni szeretetet, amíg az emberi szeretet alulról vonzódik a széphez."
A két felfogás viszonyára vonatkozóan így összegezett az előadó: „Nem arról van szó, hogy a theologia crucis ab ovo jó és a theologia gloriae ab ovo rossz, vagy éppen fordítva, hanem arról, hogy van jó és rossz theologia crucis amint ugyanígy van jó és rossz theologia gloriae."
Filozófiai szempontból közelített a konferencia címében jelzett témához Gájer László (PPKE HTK). A romantika korában elemezte a fenséges és a szép esztétikai minőségének kapcsolatát a vallásos hittel. Descartes, majd a költő Nicolas Boileau – és mások nyomán – a klasszicista esztétikai elveket összegezte.

„Boileau szerint a törvény, amelynek a műalkotás alá van vetve, objektív törvény, amelyet a művésznek nem kitalálnia kell, hanem megtalálnia, kiolvasnia a dolgok természetéből." Majd megállapította: „A klasszicizmus a hagyományos esztétikai minőségek, a párt alkotó szép és rút fogalma mellé idővel beemelt egy harmadikat, a fenséges minőségét, mely végül meg is haladja a rend szépségének klasszicista eszményét." Joseph Addison A képzelőerő gyönyörei című művében világosan megkülönbözteti a szép és a fenséges minőségét. A szépre hozott legtöbb példája a teremtés szépségére vonatkozik, „mely gyönyöröket az azt alkotó Teremtő adja számunkra. Ugyanakkor a teremtés fenséges, vagyis szépsége nagy és erős, nem úgy, mint a művészi csecsebecsék kicsi, játékos szépsége." Ugyanakkor a fenségest – Edmund Burke gondolkodásában – „a zavar, a félelem, a csodálat és a szenvedély kíséri... A fenséges nem hősies, nem is rajongás tárgya, hanem a végtelen előtti döbbenet, a haláltól és a fájdalomtól való félelem."
Vincze Krisztián (PPKE HTK) szintén a filozófus szemszögéből közelített a szépség fogalmához. Hogyan jelenik meg ez a huszadik századi filozófusnő, Simone Weil gondolkodásában. Simone Weil Istenhez vezető útja a szépségen keresztül című előadásában bemutatta, a fiatalkorában önmagát agnosztikusnak, ateistának tartó francia filozófusnő hogyan jutott el a természet és egyes műalkotások szépsége révén a kereszténységhez. „Írásaiban a szépség elsősorban olyan jelenség, amely az embert egyenesen rabul ejti, hiszen aki igazán szép látványban részesül, az sokszor önmagáról és a világról is teljesen megfeledkezik, s a látványban teljesen elmerül."

Weil gondolkodásában a következő lépcsőfokot a szépség mint az anyagban lévő szükségszerűség jelentette. A természeti világ szépségét, az anyag engedelmességének ragyogását Simone Weil átvezeti az emberi létezés elmélyítéséhez. Hosszú gondolati és tapasztalati út után jutott el a szépséghez mint Isten jelenlétéhez. „Ahol elrejlik az Isten című írásában a világ szépségét Isten jelenlétével teszi egyenlővé. „Az egyedül valóságos szép, az egyedüli szépség, mely Isten valóságos jelenléte, az univerzum szépsége. Minden, mi kisebb az univerzumnál, nem szép." Weil szépségről vallott felfogása mentén etikai fölfogása is kirajzolódik, amely az ember helyes magatartását szeretné befolyásolni, s az emberi létmódot szeretné más mederbe terelni. „Az etikai momentumok végigkísérik a szépségről alkotott felfogásának minden fontosabb megállapítását."
Kránitz Mihály (PPKE HTK) Szent II. János Pál pápának a művészekhez 1999-ben írott levelét elemezte, majd kitért Szent VI. Pál pápa és XVI. Benedek pápa – a Tanítóhivatal – ide vonatkozó megállapításaira. A pápa a művészt a teremtő Isten képmásaként szemléli, elemzi különleges hivatását, „mely a szép szolgálatára és a közjóra irányul". Magát a művészetet a pápa a megtestesült Ige és az evangélium titkában szemléli. Majd történeti áttekintést nyújt a levél a kereszténység és a művészet kapcsolódási pontjairól."

A pápa a továbbiakban a művészet és az egyház párbeszédét tárja fel a II. Vatikáni zsinat szellemében. „A művészetet az evangelizáció szolgálatába szeretné állítani, s ezért a pápa felhívást intéz a művészekhez,

akik a szépség felismerésének a tanúi... A szentatya az Isten és az ember misztériumában mutatja meg, ami feltárul a művészetben és az evangélium kinyilvánításával."
Szent II. János Pál a teremtő lélek működésére is figyelmeztet, ami a jót és a szépet összekapcsolja az alkotás képességével. „Végül a pápa az alkotók figyelmét a Boldogságos Szűzre irányítja, aki mintegy örök mintája annak, amit Isten elgondolt és megteremtett a világban."
A művészet – a valódi művészet – mindig kapcsolódik a természetfölöttihez, és az előadó úgy látja, korunkban új párbeszédre van szükség az Egyház és a művészek között.
Lukács László (Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola) a teológiai gondolkodásban méltatlanul háttérbe szoruló John Henry Newman hitének útját vázolta fel, „a földi homályból az Igazságban felragyogó Szépségig".
Hans Urs von Balthasar Newmanre utaló megjegyzését idézte az előadó: „Amit Pascal a szíven ért, az a személy legfontosabb szerve. Amely nem áll szemben az intellektussal, hanem egyaránt megalapozza magát az intellektust és minden sajátos képességét. Ez a megközelítés Newmannél teljesedett be, hiszen a megvalósítás középponti aktusát ő sem antiintellektualista módon fogta fel, hanem olyan eseményként, amelynek során egy merőben fogalmi felismerés, tapasztalati, a személy egészére hatást gyakorló felismeréssé mélyül. A fentebb elmondottak alapján pedig magától értetődő, hogy a mindörökké megérthetetlen Isten egyre mélyebb megtapasztalása a hívőt ugyan sajátos keresztény gnózisra képesíti, de ez a gnózis ugyanakkor egyre meghatározóbb phisztisszé válik. A szabad, szuverén Isten egyre nagyobb túlsúlya iránti egyre teljesebb önátadássá válik, melyben az ember odahagyja minden saját természetes evidenciáját és hitét alátámasztó okát, és csak Isten egyetlen evidenciájához tartja magát."
Newman, akit egyaránt támadások értek az anglikán egyház oldaláról (amelyet elhagyott, amikor katolizált), ugyanakkor a katolikusok egy része is kritikával illette, „minden művészetét" – imádságait – Krisztus igazságának szolgálatába állította.
Papp Miklós (Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola) Doxológia és etika – elbűvöltségből jónak lenni című előadásában a morális szemszögéből elemezte a témát. Előadása lényegét a következőkben foglalta össze: „Az etika célja, hogy az emberben felderüljön Isten dicsősége. Elbűvöltségből jónak lenni. Nem kötelességből, nem félelemből, hanem elbűvöltségből szeretnénk jók lenni. A morálteológiában fordulatra van szükség. Ennek a „kopernikuszi fordulatnak" három elemét szeretném említeni. Nyilvánvaló persze, hogy a morálteológiában nincs kopernikuszi fordulat, szigorúan véve egyetlen paradigmaváltás ismert a tudományban, amikor Krisztus közénk jött."
A morális szemléletben túl kellene lépni a „bűnmorálon". A korai időktől kezdve – s ez a trienti zsinat korában markánssá vált – „az egész morál bűnmorállá lett, s ez egyoldalúság". Az előadó ezek után a nürnbergi pert említette, amikor a vádlottak a „parancsra tettem" formulával védekeztek, Isten nevével esküdtek fel Hitlerre. „S akkor a világ és az Egyház is elkezdett gondolkodni arról, a lelkiismeret méltósága csak annyi lenne, hogy a törvényeket megtartsuk? Nem az a cél, hogy valami ellen, a bűnök ellen éljünk, hanem hogy valamiért – Valakiért – éljünk?"
A kötelességetikán ugyancsak túl kell lépni. Az előadó Kantot idézte: a jót önmagáért tedd. Guardinire hivatkozva azonban kijelentette: a jót önmagáért csak Isten tudja tenni. „Megkérdezhetjük: a kötelességetikának mi a transzcendens feltétele? Miért legyek jó, miért legyek tisztességes?"
A kazuisztikát ugyancsak felül kell múlni, miközben szükség lenne jó kazuisztikára, folytatta az előadó. „Ez fontos ugyan, de ha megkérdezzük, mi a morál, a kulcsszó Isten dicsősége. Az új morált innen akarjuk levezetni."
Isten dicsősége és a teremtett világ szépsége a liturgiában. Diósi Dávid (Babeș-Bólyai Egyetem) előadásában Isten dicsőségének négy dimenzióját és ezek érvényesülését említette: „Elsősorban az isteni jóságra, nagyságára, tökéletességére és értékteljességére vonatkoznak. Isten a dicsőség Atyjaként nyilatkoztatja ki magát."
Isten dicsősége másodsorban Krisztusra, harmadsorban az emberre, végül minden teremtményre vonatkozik. „Isten embereken és eseményeken keresztül mutatkozik meg az embernek, mégpedig úgy, hogy egyiknek sem rongálja meg a sajátosságát... Isten jelenvalóságát szimbólumokon keresztül valósítja meg."
A szimbólum hidat épít két különböző (érzék-)világ között: a kimondható és a kimondhatatlan, az élet és a hit, a tapasztalat és a kinyilatkoztatás között. „A liturgiában a szimbólumban megtestesült Szent látható „teste" a mi fizikailag látható testünkkel találkozik. E két „test" a találkozás „helye"."
Az Istennel a liturgiában folytatott kommunikáció veszélyeként jelentkezik, ha a liturgiát banálisnak, megszokottnak tekintjük, másrészt ha a Szépet „tetszővé sorvasztjuk", mert „a tetszetős hullafoltos tükrében az ember csak önmagával találkozik". Harmadsorban pedig a kortárs világ virtuális valóságba menekülése jelenthet veszélyt, amikor az ember „az önkeresés narcizmusába" téved.
A konferencia záró előadását Szuromi Szabolcs, a PPKE rektora tartotta, Erények vagy értékek? A teremtett világ megőrzésének egy lehetséges értelmezése címmel. Az előadó Ferenc pápa Laudato si kezdetű enciklikáját elemezte. A Szentszék számos alkalommal nyilatkozott a globális fenntarthatóságról. Többek között a Populorum progressio, az Octogesima adveniens, a Redemptor hominis, a Centesimus annus, a Caritas in veritate dokumentum. Nem előzmények nélküli tehát a Laudato si enciklika tartalma.

„Előadásom címében szerepel a mindennap használt „értékek" kifejezés. Gyakran hallunk a mi oldalunkról a klasszikus értékek válságáról, az ellentétes oldalon pedig új értékek keletkezését említik. Ha keresni kezdjük, melyek ezek az „új értékek", akkor rájövünk, hogy az érték kifejezés nem stabil fogalom." Mi adja meg az értékek stabilitását? „Az erények." Az új, ideiglenesnek tekinthető értékek mögött nem találjuk meg az Istentől származó erényeket.
Isten rábízza az emberre a teremtett világot. „Az utóbbi időben gyakran fölteszik a kérdést: miért foglalkozik az Egyház a környezet védelmével – mi mindig hozzátesszük a teremtett szót: teremtett világ, teremtett környezet. Azért teszik föl a kérdést, mert megszületett az az enciklika, amely jó összegzését adja annak, amit az Egyház jó néhány évtizede mond a teremtett világ, a teremtett környezet védelméről. A nemzetközi politika színterén viszonylag új kérdés, ezért az Egyházra is figyel a világ."
A gyakran emlegetett fenntarthatóság kifejezés kapcsán „legtöbbször elfelejtik megkérdezni: mi az, amit fenn akarunk tartani? A fenntartható fejlődés eltérően értelmezhető a világ különböző pontjain. Nem beszélhetünk egyenrangú esélyekkel működő globális világról, az emberek számára egyenrangú esélyekről."
A globális fenntarthatóság teológiai alapja „az a bizonyos művelje és őrizze, ahogyan Isten rábízza a teremtett emberre a teremtett világot. Nem vallásos, valamint közömbös közegbe nehezen lehet átültetni, miközben nagy igény jelentkezik annak a kérdésnek a megválaszolására, miért is van szükségünk a teremtett világ védelmére, mi az, ami miatt védjük a teremtett világot, miért beszélünk különféle jogokról? Ha nincs ember, emberi méltóság, akkor nincs az a vonatkoztatási pont, akire való tekintettel beszélhetünk a teremtett világ védelméről. Az ember Isten iránt nyitott lény, és ebben a kapcsolatban sajátos feladatot tölt be az a környezet, ahol az ember kibontakoztatja saját feladatát, amelyet a Teremtő rá bízott. Ezért kell a környezetet védeni."